Cillancs felfedezi a világot
Cillancs unatkozott. A kertben élt a két testvérével meg a mamájával. Nyár volt, meleg volt, a kert gyönyörű volt, és Cillancs mégis unatkozott. Ő volt a legkisebb, s vele senki se akart játszani. A nagyobbik testvére a lepkéket kergette elmerülten, a lepkék vidáman billegtették a szárnyukat. A középső testvére meg állandóan aludt. Lustán fújta a kását, a horkolása betöltötte a kertet – úgy zümmögött, mint valami apró fűrész. A mamája a kedvenc helyén feküdt. Ő se játszott vele. Olyasmiket mondott neki, hogy három hónapos cica vagy, tanulj meg egyedül játszani! Elég nagy vagy, ismerkedj meg a világgal.
Cillancs megfogadta a tanácsot, ismerkedett a világgal. A kert volt a világ, a nagy, gyönyörű, nyári kert! Először a fűvel találkozott, abból volt a legtöbb. A fű bársonyosan puha volt, ahogy óvatosan lépkedett benne a talpacskáival. A fűben nem csak lépegetni lehet, de hemperegni meg bogarászni is. Cillancs hempergett és bogarászott.
Mikor már jól megismerkedett a bársonyos fűvel, találkozott egy bokorral. A bokor tetején gyönyörű, tűzpiros virágok nyíltak. Cillancs először lentről bámulta a tűzpiros virágokat, majd elhatározta, hogy közelebbről is megnézi őket.
Nekirugaszkodott, kapaszkodott, majd keservesen nyávogva lepottyant a földre.
– Megszúrt! Megszúrt! – szaladt a mamájához panaszkodva.
– Hát persze! – mosolygott a mamája. – A rózsának tövise van. Mássz fel olyan fára, aminek nincs tövise!
Cillancs keresett olyan fát, aminek nincs tövise, s felmászott rá. Azután egy másikra, azután egy harmadikra. Mikor már minden fára felmászott, búsan leült a fűbe, és megint unatkozott.
Ahogy ott ült a fűben, kíváncsian nézte a házat. A ház a kert végében állt, és oda tilos volt bemenni. Cillancs lopva körbepillantott – a mamá7ja szunyókált, a középső testvére horkolászva aludt, a nagyobbik testvére elfutott egy pillangó után.
Gondolt egy merészet, nekiiramodott, s besurrant a házba. Dobogó szívvel megállt a szoba közepén, és óvatosan nézdegélt. Milyen más volt itt minden, mint a kertben! Először is nem volt fű. Fű helyett szép sárga padló volt, a padlón tarka szőnyegek. Azután nem volt fa, hanem asztal és az asztal mellett székek. Azután nem volt ég, hanem szép fehér mennyezet. Nem volt nap, de volt egy szép nagy lámpa. A falakon ablakok voltak, de nem lehetett kilátni rajtuk, mert hatalmas, színes függönyök takarták. Azután nem volt szúrós rózsabokor, de volt egy nagy váza, tele virággal. Azután volt még valami, ami teljesen elbűvölte Cillancsot: a földön egy fonott kosár, s a kosárban színes pamutgombolyagok.
Ez ám a játék! – gondolta Cillancs boldogan. Nem habozott egy percig sem, odaugrott a kosárhoz, ügyesen felborította. A színes gombolyagok kigurultak, pont a mancsához. Először óvatosan pofozgatta, majd merészen nagyot csapott rájuk.
A sárga gombolyag elgurult puhán, egészen a szoba sarkáig. Ahogy gurult, egyre kisebb lett. Cillancs ámulva nézte. – Nahát! Ez ám a fura labda! Gurulás közben elfogy!
Azután a piros gombolyaggal gurigázott, azután a kékkel. Egyre bátrabb, egyre vidámabb lett. Hogyisne! Hiszen olyan régen nem játszott már! És micsoda pompás játék ez a három gombolyag! Egyedül is lehet velük játszani. És micsoda pompás hely ez a szoba! Bár nincs benne fű, nincs benne fa, és nincs benne több macska sem, mégis jókat lehet benne gurigázni.
Az unalmat meg mintha elfújták volna!
Cillancs gurigázás közben elégedetten gondolt rá: Már nem unatkozom!
Azután egy másik gondolat is motoszkált a fejében: Igaz, hogy egyedül vagyok. Igaz, hogy a két testvérem kint maradt a kertben. De az is 8igaz, hogy az egyik mindig alszik, a másik meg állandóan lepkékre vadászik!
Elvetette a motoszkáló gondolatokat, s a sárga gombolyag után iramodott fürgén. Amikor utolérte, rácsapott a mancsával. A sárga gombolyag puhán gurult. Amikor utolérte, megint rácsapott. Egyszer csak egy nyitott ajtóhoz ért.
Cillancs habozás nélkül belépett az ajtón. Fürkészve körülnézett. A másik szobában is tarka szőnyeg volt a padlón, székek, asztalok álltak rajta. Gombolyagok nem voltak, de volt valami, ami nagyon érdekesnek látszott.
Az asztalon egy nagy, vízzel telt üvegedény állt. Két szépséges, tarkabarka hal úszkált a vízben. Cillancs kíváncsian figyelte.
– De gyönyörű! – sóhajtotta. – Ilyen sincs a kertben!
A két hal is észrevette a bámészkodó kiscicát. Először ijedten fel-alá cikáztak az akváriumban. Majd lassan megnyugodtak, mivel látták, hogy a kiscica csak bámészkodik, és nem bántja őket. Abbahagyták az ijedt cikázást, s megint szép lassan úszkáltak.
Cillancs mozdulatlanul gyönyörködött a tarkabarka halakban, és esze ágában sem volt, hogy bántsa őket.
Majd óvatosan felágaskodott, és az üvegre tette a mancsát. Így nyávogott halkan: – Szép tarkabarka úszkálók, aranyos pikkelyesek! Úgy szeretnélek megsimogatni benneteket!
A halak mintha értették volna, odaúsztak a mancsa alá. Egyszer csak a magasból éles rikácsolás hallatszott:
– Terringette! Rabló! Rabló!
Cillancs riadtan nézett fel a magasba. Egy ketrecben két papagáj ült, hintázott és rikácsolt vidáman. Csak a hangjuk volt félelmetes, amúgy barátságosan nézegették a riadozó kiscicát.
Cillancs is összeszedte magát, s kíváncsian figyelte a rikkantgató papagájokat. Már ő is mosolygott. Nem vagyok rabló! – gondolta. – Csak kíváncsi. És ezek a papagájok, úgy látszik, nem tudnak mást.
Majd meg is sajnálta őket: Be vannak zárva! Lehet, hogy azért rikácsolnak. De én nem tudlak kiengedni benneteket!
Több szoba nem volt. Cillancs kiosont a hátsó ajtón, és meglátott egy lépcsőt. A lépcső lefelé vezetett, a ház alá.
9
Fent már mindent láttam – gondolta. – Megnézem, mi van lent.
Leszaladt a lépcsőn, s egy nagy, homályos pincébe ért. A sötétség nem zavarta, hiszen a macskák a sötétben is kiválóan látnak! Bámészkodott hát, meresztgette a szemét. Látott egy üvegbe tűzött gyertyacsonkot. Meg látott egy egeret. Mind a ketten megtorpantak, majd az egér kapott hamarább észbe, iszkiri, elszaladt.
Cillancs kiáltott: – Ne félj, te kis buta! Nem bántalak!
De az egér már nem volt sehol. Cillancs forgolódott, ide lépett, oda lépett, kereste, hogy hová bújhatott az egér. S ahogy forgolódott, belegabalyodott valami puhába. Dühösen kapálózott, de az a puha valami egyre jobban rátekeredett.
– Hát ez meg mi a csuda lehet? Valami háló – tűnődött. Még sose látott ilyet. Majd megunta a gabalyodást, nagyot csapott a mancsával. A pókháló elszakadt, Cillancs végre kiszabadult. Megtisztogatta a bundáját.
– Majd legközelebb óvatosabb leszek! – mormogta.
Jó is, hogy megfogadta, mert majdnem belelépett egy egérfogóba.
– Elég volt a pincéből! – dünnyögött, s felfutott a lépcsőn.
A hátsó udvarra ért. Kerek szemmel bámészkodott, sohasem járt még itt. Hát ahogy körülnézett, meglátott egy nagy tálat, a tálban víz volt. Azután meglátott egy hosszú, bozontos kutyafarkat.
Mikor már jól megbámulta a kutyafarkat, elhatározta, hogy megnézi a kutyát is. Óvatosan előrearaszolt. A farok egy szép nagy kutyáé volt. Cillancs a lélegzetét is visszatartotta, úgy nézte. A kutya lustán heverészett. Lassan kinyitotta a fél szemét, és megnézte a kíváncsi kiscicát. Hát ez a vakarcs honnan pottyant ide? – gondolta álmosan. – Még sose láttam. Á, biztosan a másik udvarból tévedt ide. Ott mászkálnak ezek a nyávogó szőrgombolyagok! Cillancs kicsit remegve nézett a nyitott fél szembe. Eszébe jutott, hogy miket mesélt a mamája a félelmetes kutyákról! Hogy a kutya a macska ősi ellensége! Meg a macska azonnal fusson, ha kutyát lát! Cillancs meg is feszítette mind a négy lábát, futásra készen. De a kutya nem volt se félelmetes, se ellenséges.
Elfutni ráérek. Előbb jól megnézem! – gondolta Cillancs.
Azután hogy történt, hogy nem, nyilván csak ásított egyet, a kutya kinyitotta hatalmas száját, csak úgy recsegett az állkapcsa, és megmutatta óriási fogait. Cillancs felugrott, s elfutott.
Cillancs futott, futott át az udvaron, nem nézett se jobbra, se balra. Mikor már alig bírta a tüdeje, s alig mozgott a lába, szaporán szedve a levegőt, megállt. Lassan megnyugodott, megszűnt a lábában a reme10gés, s megnézte, hogy hová is került a nagy futásban. Két tüskés bokrot látott, egy nagy tüskés bokrot és egy kicsit. Hát ahogy nézegette őket, egyszer csak ijedten hátraugrott, mert a tüskés bokrok megmozdultak. Először a kicsi, utána a nagy. Kigömbölyödtek, és orruk lett meg szemük meg szájuk, és vidáman rámosolyogtak Cillancsra.
Cillancs visszamosolygott, és udvariasan bemutatkozott:
– Én Cillancs vagyok, és ti kik vagytok?
A kisebbik tüskés bokor pergő nyelvvel válaszolt:
– Mi vagyunk a sünök! Ő a mamám, én pedig a fia vagyok!
A sünmama bólogatott, de nem szólt egy szót sem. Lehet, hogy azért, mert nem is jutott szóhoz. A kisebbik sün fecsegett tovább, látszott, hogy szeret beszélni:
– És mi, sünök, híres egérvadászok vagyunk! Bizony!
Cillancs tágra nyílt szemmel bámulta a fecsegő sünt.
– Mit bámulsz? – kérdezte a sünfiú.
– Azt bámulom, hogy te alig vagy nagyobb egy egérnél. Tudom, mert az előbb láttam egy egeret a pincében – válaszolta Cillancs mosolyogva. – És hogyan tudod te megfogni az egeret, amikor alig vagy nagyobb nála?
– Nem számít! – legyintett a sün. – Majd megnövök, és akkora leszek, mint a mamám, és könnyen elbánok a vacak egerekkel!
De Cillancsot furdalta a kíváncsiság.
– És addig is mit eszel, amíg megnősz?
A sünfiú egy pillanatig tétovázott, s már hadarta is:
– Addig tejet! Tíz litert! Meg kukacot! De egyméterest! Vagy kétméterest!
Cillancs ámuldozott, majd magában ezt gondolta: Nagy hencegő vagy te, kis sün! De nem mondta ki, mert nem akarta megbántani.
11
Cillancs elbúcsúzott a sünöktől, s mosolyogva trappolt a fűben. Trappolás közben tűnődött, hogy merre menjen.
– Haza még nem megyek! Még korán van! És úgy érzem, hogy még nem láttam mindent!
Nagyot kanyarodott, és kifutott a mező szélére. A mező szélén egy kerítés volt, a kerítés mellett egy ló legelészett, mellette egy kiscsikó figyelt felemelt fejjel.
Cillancs félrehajtott fejjel bámulta őket.
– De szépek! És milyen nagyok! És milyen hosszú a sörényük!
Egyszer csak valaki fölemelte, lágyan megsimogatta, és így szólt hozzá nevetős hangon:
– Hát te, kiscica, mit keresel itt?
Cillancs először megijedt, de hamar megnyugodott, hiszen simogatják és nevetős hangon szólnak hozzá! Megnézte, hogy ki az. Egy mosolygós képű kisfiút látott, piros sapkában.
A fiú tovább simogatta és tovább beszélt hozzá:
– Milyen szép, puha a bundád! És milyen okos pofikád van! Hogy hívnak?
Cillancs nyávogott egyet, majd a szemét lehunyva dorombolt. A fiú bólogatott:
– Aha! Értem! Kíváncsi kiscica vagy, és most körülnézel a világban! – Letette a kerítésre Cillancsot.
– Bámészkodj nyugodtan! Én enni adok a lovaknak.
Cillancs elunta a nézelődést, leugrott a kerítésről, és visszafutott a mezőről a szomszéd kertbe.
Éppen azon tűnődött, hogy mit is csináljon, mikor nyávogást hallott a magasból:
– Miáuu! Miáuu!
Fölnézett, és meglátott egy koromfekete kiscicát, a háztetőn sétált a mamájával.
Cillancs visszanyávogott, mire a koromfekete kiscica integetett neki.
– Hogy hívnak? – kérdezte. – És honnan jössz? És hová mész?
Cillancs visszaintegetett, majd megkérdezte:
– Felmehetek? Fent majd mindent elmesélek!
A koromfekete kiscica a mamájára nézett. A mamája beleegyezően bólintott. Cillancs nekirugaszkodott, s ripsz-ropsz, már fent is volt a háztetőn.
12
– Cillancsnak hívnak – mondta kicsit lihegve. – Én ott lakom a szomszédban, két testvéremmel és a mamámmal. És csak úgy kóborlok összevissza. Voltam bent a házban. Voltam a pincében. Voltam egy másik kertben. Voltam a mezőn. És most itt vagyok!
Cillancs kíváncsian körülnézett a tetőn, s büszkén állapította meg, hogy nem szédül! Ekkor meglátott valamit.
– Mi az ott?
– Gyík!
Cillancs tovább bámészkodott, kihajolt a tető peremén, s meglátott egy fecskefészket. A fészekben négy éhes fióka tátogatta a csőrét. A fecskemama és a fecskepapa felváltva etette őket. Amelyik fiókának éppen üres volt a csőre, éktelenül csivitolt.
A koromfekete cica mellékuporodott és magyarázott.
– Négyen vannak. Láttam, amikor kikeltek! Naponta látom, hogy növekednek! Rajtuk tartom a szemem! Vigyázok rájuk!
Cillancs kérdően nézett a koromfekete cicára.
– Miért kell vigyázni rájuk? Hiszen itt a mamájuk meg a papájuk.
– De nincsenek mindig itt! Szúnyogokra vadásznak meg a bogarakra! És azért kell vigyázni, nehogy valaki bántsa a fiókákat!
Cillancs elismerően nézett új barátjára, majd a fecskefészket bámulta. És ahogy bámulta, valami bizseregni kezdett a szívében. Az bizsergett, hogy de rég látta már a mamáját! Cillancs nem habozott, gyorsan lekúszott a tetőről, visszaintegetett a koromfekete cicának, s futott, futott hazafelé. Futás közben halkan fel-felnyávogott, s egyszer csak meghallotta a mamája hangját:
– Cillancs! Cillancs! Hol vagy? Merre vagy?
Cillancs boldogan kiabált:
– Itt vagyok! Megyek már, mama!
Átbújt a kerítésen, s már ott is volt a fa alatt, a mamája mellett. Hozzábújt gyorsan, hízelkedve és boldogan, szaporán pislogott az örömtől.
A mamája kedveskedve szörnyülködött:
– Hol voltál, én csavargó kiscicám? És milyen piszkos a bundád! Gyere, megmosdatlak!
Szelíden tisztogatni kezdte a kócos, piszkos bundácskát.
Cillancs lehunyta a szemét, halkan dorombolt. Büszkén végiggondolta, hogy merre járt.
– Világot láttam! – suttogta. – Szép a világ, jó a világ! De a legjobb itthon!
13
Tappancs játszani szeretne
Hol volt, hol nem volt, volt egy szép nagy mező, a mező szélén volt egy ház, a háznak volt egy udvara. Ott éldegélt Tappancs a mamájával.
Ragyogott a nyári nap az égen és Tappancs kíváncsian nézte. Majd jobbra nézett, majd balra nézett, majd egyenesen előre. Jobbra a nagy házat látta, balra a szép mezőt látta, elöl meg a mamáját. A ház csendesen álldogált, a mező zöldellt, a mamája aludt.
Tappancs felsóhajtott:
– Haj, haj! – Azután megint sóhajtott: – Haj, haj! – Két sóhajtás között meg ezt gondolta: Játszani szeretnék! Futkosni szeretnék, meg csaholni, meg vakkantgatni, meg ugrabugrálni, meg hemperegni!
Tappancs a lábára fektette a fejét, s búsan pislogott a kutyaólból. A fejében lustán kavarogtak a gondolatok. A gondolatok is búsak voltak: Mindig azt mondják, hogy Tappancs, ne ugrálj! Tappancs, ne vakkants! Tappancs, ne csaholj! Tappancs, ne futkoss! Haj, haj! Megint pislogott egy nagyot, s búsan tovább gondolkozott: Pedig itt van ez a gyönyörű idő! Fent süt a nap, balra zöldell a mező! S itt vagyok én, és megvan mind a négy lábam! Aztán újabb gondolatok kavarogtak: És a négy lábamon kiválóan tudok futni. Hát akkor miért nem futok? Futni akarok! Játszani szeretnék!
Nem pislogott tovább, nem gondolkozott többet. Felállt és elfutott.
Tappancs futott, futott, ki a rétre, zöld mezőre, bársony fűre, vakkantgatott, ugrándozott, hempergett meg bolondozott. Hát ahogy futott, egyszer csak egy csomó sárga gombolyaggal találkozott. Tappancs lefékezett, s vidám szemmel, mosolyogva nézte őket. Majd vakkantgatva, csaholgatva bemutatkozott.
– Vak, vak! Vau, vau! Engem Tappancsnak hívnak! Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani!
– Gá, gá, gá! – mondták a gombolyagok. – Mi vagyunk a kislibák.
Az egyik kisliba közel merészkedett Tappancshoz, és bátran gágogta:
16
– És a miénk a világ!
Tappancs mosolyogva bólogatott és így szólt:
– Helyes! Akkor játsszunk fogócskát! Én leszek a fogó! Egy, kettő, három!
A kislibák szétfutottak, köröztek és cikcakkoztak. Tappancs ugrott, s egy kislibát felborított. A kisliba jajgatott, a libamama odafutott, és belecsípett Tappancsba.
– Buta liba! – morgott Tappancs. – Nem is bántottam, csak játszottam!
Baktatott tovább a mezőn, s egyszer csak találkozott egy csomó nagybundás bégetővel. Megállt előttük, és udvariasan bemutatkozott.
– Vau, vau! Vak, vak! Tappancs vagyok, a kiskutya. És játszani szeretnék!
– Bee! Bee! – bégettek a nagybundások. – Mi vagyunk a bárányok.
Az egyik bégető Tappancs elé állt nagy merészen.
– Másképpen a barikák! És a miénk a világ! És engem úgy hívnak, hogy Bárány Bernát!
– Szép neved van, Bárány Bernát! – dicsérte meg Tappancs.
– Apukámat meg úgy hívják, hogy Kos Domonkos! Anyukámat meg úgy hívják, hogy Juh Jolán!
– Nekik is szép nevük van! De mondd, szeretsz játszani?
– Nagyon szeretek! – vágta rá Bárány Bernát. – Például bakugróst, például fűrágóst, például szürcsölőst!
– Játsszunk bújócskát! – javasolta Tappancs. De már nem tudtak bújócskát játszani, mert egy nagyon erős fog megfogta a nyakát, s felemelte a levegőbe. Majd megrázta, és kidobta a bárányok közül. Egy hatalmas farkaskutya volt, s így morgott:
17
– Te nem vagy bárány! Semmi keresnivalód itt!
– Nem vagyok bárány, nem vagyok bárány… – dünnyögött Tappancs. – Azt én is tudom, hogy nem vagyok bárány! Csak játszani szeretnék! Tovább-baktatott, tovább-bandukolt, mikor egy nagy fához ért. A fához egy szürke bozontos, nagyfülű volt kikötve. Tappancs megbámulta, majd udvariasan bemutatkozott.
– Vau, vau! Vak, vak! Tappancsnak hívnak, és kiskutya vagyok!
– Iá! Iá! – iázott a nagyfülű. – Én vagyok a szamár. Másképpen a csacsi! És azért vagyok megkötve, hogy el ne futkossak! De azért nem unatkozom. Gyere közelebb. Elárulok valamit! Verseket írok! – suttogta büszkén. – Akarod hallani? Tappancs bólintott, bár magában azt gondolta, hogy inkább játszani szeretne. A csacsi harsányan elszavalta a verset:
Hogy történt, hogy nem, egy darázs szállt arra, és a csacsi rémülten kirúgott a két hátsó lábával, s eltalálta Tappancsot.
– Nem akarattal rúgtalak meg! – kiabált a szamár, de Tappancs gyorsan elfutott. Nem kedvelte a rugdosó versfaragókat.
Egyre nagyobb lett a fű, Tappancs lelassult, lomhán evickélt a dús fűben. Egyszer csak a feje fölött lágy kolompszót hallott.
– Gling-glang! Gling-glang! – szólt a kolomp.
Tappancs kíváncsian fölnézett. Két gyönyörű, barna szemet látott. Meg két tömzsi szarvat.
Tappancs belenézett a gyönyörű barna szembe, s így szólt:
– Engem Tappancsnak hívnak. Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani!
– Muuuuú! – mondta a barna szem gazdája. – Látom, hogy kiskutya vagy. Én vagyok a Mú-tehén. És én is szerettem játszani, valamikor, amikor kisborjú voltam! De most nem érek rá. Legelnem kell, hogy legyen sok tejem. Keress más játszótársat, Tappancs! Sok szerencsét, Tappancs!
Tappancs továbbügetett. Legalább barátságos volt! – gondolta. – Meg szép szeme és szépen szóló kolompja van!
Ahogy ugrándozott, meg ügetett, meglátott egy fát. A fa tövében meglátott egy kecskét. Oda volt kötve a fához. Na, ő biztos unatkozik! – örvendezett Tappancs. S már messziről kiabált:
– Hahó! Én vagyok! Jövök már! Akarsz velem játszani?
A kecske leszegte a fejét, s alulról nézte a vakkantgató kiskutyát. Nem szólt egy szót sem. Tappancsnak ekkor eszébe jutott valami. Az jutott eszébe, hogy látott ő már kikötve valakit. És az a valaki a hátsó lábával megrúgta. Megtorpant, gondolkozott: Világos, hogy nem szabad hátulról menni! Tovább gondolkozott: Világos, hogy elölről fogok menni! Így is tett, elölről ment, barátságosan mosolyogva. Ám a kecske nem mosolygott, nagyot öklelt a fejével, s Tappancs repült a levegőben.
19
Ez is olyan rugdosós! – gondolta Tappancs dühösen, s elfutott. Futás közben elpárolgott a dühe, s már mosolyogva, csaholva állt meg egy kőkerítésnél.
Ugrándozott, próbálkozott, míg végre fölkapaszkodott a kerítés tetejére. Tappancs előtt nincs akadály! – gondolta büszkén, majd lenézett a kerítésről. A kerítés mögött egy udvar volt, az udvaron rengeteg nyúl. Ugrándoztak, bukfenceztek, kergetőztek, heverésztek.
Megörült Tappancs. – Mennyi játszótárs! – Örvendezve rájuk vakkantott.
– Vau, vau! Vak, vak! Én Tappancs vagyok! És nagyon szeretnék veletek játszani! Vau, vau!
Még végig se mondta a mondókáját, mikor a nyulak rémülten szétfutottak, s remegve pislogtak rá a távolból.
– Hát ezeknek mi bajuk? – ámuldozott Tappancs. – Én csak játszani akartam velük!
Búsan üldögélt a kőfal tetején, már nem volt kedve leugrani se. Lógatta az orrát, lesunyta a fülét, s pislogott szomorúan. Hát ahogy ott üldögélt, meg szomorkodott, meglátott valakit. Rögtön abbahagyta a szomorkodást meg az orrlógatást, felállt a kőfalon, és kíváncsian figyelt. Egy hatalmas, gyönyörű kutya közeledett, és finoman mosolygott. Tappancs bátortalanul visszamosolygott, oldalt hajtva a fejét.
20
De gyönyörű kutya! A legszebb kutya, akit eddig életemben láttam! – gondolta Tappancs. Majd boldogan felsóhajtott egy picit: