Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

A magyar Ugaron		2015.10.22. 17:56
A HORTOBÁGY POÉTÁJA   Kúnfajta, nagyszemű legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát őrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak.   Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nőtt a szivében, A csorda-népek lelegelték.   Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nőre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle.   De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.   EL A FALUBÓL   A kis harang a régi, Mely belezúg a csöndbe, A szürkeség a régi, Fölévirít a tavasz.   Minden, minden a régi, De én hol élek, járok? Nem voltam ilyen messze, Nem voltam soha, soha.   Belehalok, ha mondják, Hogy én itt szálltam útra, Megtagadom a csókot, Amely útra indított.   Én a bolondos zajnak, Én a cifra városnak Vagyok a kóbor lelke, Ne gyalázz meg hát, falu.   Óh, kapj fel innen, Város, Ragadj el innen, Város: Kik messze kiröpültek, Sohse térjenek haza.   BÚCSÚ SIKER-ASSZONYTÓL   Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell. Lantot, hitet vígan szegre akasztok. Kicsit pirulok. Én és a Siker? Jöjjenek a tilinkós álparasztok, Jöjjenek a nyafogó ifju-vének, Jöjjenek a finom kultúrlegények. Nem is tudom, hogy mi történt velem, Hát sokat érne itt a győzelem? S én száz arcban is kínáltam magam, Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.   Ügyes kellner-had famulusa tán? Éhes szemben vörös, vadító posztó? Legyek neves hős kis kenyércsatán? Fussak kegyért én, született kegyosztó? Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni, Úri dölyffel megállni, mosolyogni, Míg tovább táncol kacsintva, híva A Siker, ez a nagy hisztérika. Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.   ÉNEK A PORBAN   Roggyant a lábam, süppedt a mellem, Itt az ideje, össze kell esnem. Lerogyok vígan, elnyúlok bátran, Lalla, lalla, Rokkantak halmán, nagy éjszakában.   Nagy rokkanásom kinek se fájjon, Nem első hullás ezen a tájon: Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, Lalla, lalla, Rokkanva ér el az éjszakáig.   Mocsaras rónán bércekre vágytam, Egy kis halomig hozott a lábam. Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra, Lalla, lalla, Be megjártad itt, óh, Zaratusztra.   Ám néha mégis szóljon az ének Bús ég-vivásnak, átok-zenének, Csalogatónak. Hadd jöjjön más is, Lalla, lalla, Rokkanjon más is, pusztuljon más is.   A TISZA-PARTON   Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm.   Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók. A Tisza-parton mit keresek?   KÖLTÖZÉS ÁTOK-VÁROSBÓL   Nekropoliszban zene zendült Egy süket, őszi napon. Én már meghaltam akkor régen S feküdtem vörös ravatalon.   Sírt az ajtóm. Csöndben belépett Valaki és nevetett, Valaki, kiért sokat sírtam S akit halottan is szeretek.   Megsimogatta sárga arcom És kacagott, kacagott: »Fény-emberem, idekerültél? Csúf Budapest a ravatalod?«   »Hát nem emlékszel már a fényre, Mely déli sírokra száll? Itt Budapesten csúf az élet S ezerszer csúfabb a halál.«   »Gyere innen Átok-városból, Gyere, halottam, velem, Itt nem lehet szépet álmodni, Itt nincsen könnyes, nagy szerelem.«   És kezeim puhán megfogta És kacagott, kacagott S azóta déli temetőbe Készül egy szegény halott, halott.   LELKEK A PÁNYVÁN   Kipányvázták a lelkemet, Mert ficánkolt csikói tűzben, Mert hiába korbácsoltam, Hiába űztem, hiába űztem.   Ha láttok a magyar Mezőn Véres, tajtékos, pányvás ménet: Vágjátok el a kötelét, Mert lélek az, bús magyar lélek.   KORÁN JÖTTEM IDE   Későn jött az az asszony, Aki néz, akit áldok És ez a Puszta megöl, Hol hasztalan kiáltok.   Óh, ez a nagy sivatag, Óh, ez a magyar Puszta, Szárnyaimat már hányszor Sározta, verte, húzta.   Ténfergek s már az sincsen, Ami könnyre fakasszon: Korán jöttem én ide S későn jött az az asszony.   A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA   Vad, nagyszerű rajongást oltott Az Érnek partja énbelém, Csupa pogányság volt a lelkem, Gondtalan vágy és vak remény. Forgott körültem zagyva módon Lármával, vadul a világ És én kerestem egyre-egyre Valami nagy Harmóniát.   Paraszt Apollónak termettem, Ki dalos, erős és pogány, Ki szeretkezve és dalolva Dől el az élet alkonyán. Pogány erőtől, daltól, vágytól A lelkem immár nem buzog, Megöltek az evangélisták, Az életbölcsek, krisztusok.   A LELKEK TEMETŐJE   E föld a lelkek temetője, Ciprusos, árva temetője, Sok vér ömlött itt valaha S maggyilkos méreg lett belőle.   Itt azok éltek, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddő a nagy gerjedés S százszor boldogok a vetéltek.   Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús magyar róna, Hány megölt lélek sikoltott Bú

Góg és Magóg Léda asszony zsoltárai		2015.10.22. 17:51
GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...   Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?   Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival?   Fülembe forró ólmot öntsetek Legyek az új, az énekes Vazul, Ne halljam az élet új dalait, Tiporjatok reám durván, gazul.   De addig sírva, kínban, mit se várva Mégiscsak száll új szárnyakon a dal S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar.   A MI GYERMEKÜNK   Bús szerelmünkből nem fakad Szomorú lényünknek a mása, Másokra száll a gyermekünk, Ki lesz a vígak Messiása, Ki majd miértünk is örül.   Ha jönnek az új istenek, Ha jönnek a nem sejtett órák, Valamikor, valamikor Kipattannak a tubarózsák S elcsattan hosszú csoda-csók.   Mások lesznek és mink leszünk: Egy napvirág-szemű menyasszony S egy napsugár-lelkű legény. A tubarózsa illatozzon S áldott legyen a mámoruk.   S áldott legyen, ki: te meg én, Ki az övék, kiért mi sírtunk, Kit forró lázunk eldobott, Öleltetőnk, kit sohse bírtunk, Ki másoké: a gyermekünk.   Kit napvirág és napsugár Új igére, új dalra termett, Áldott legyen, ki eljövend, Az idegen, nagyálmú Gyermek, Kit küldtek régi bánatok.   A VÁR FEHÉR ASSZONYA   A lelkem ódon, babonás vár, Mohos, gőgös és elhagyott. (A két szemem, ugye, milyen nagy? És nem ragyog és nem ragyog.)   Konganak az elhagyott termek, A bús falakról rámered Két nagy, sötét ablak a völgyre. (Ugye, milyen fáradt szemek?)   Örökös itt a lélekjárás, A kripta-illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had nyöszörög.   (Csak néha, titkos éji órán Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.) A fehér asszony jár a várban S az ablakokon kinevet.   MERT ENGEM SZERETSZ   Áldott csodáknak Tükre a szemed, Mert engem nézett. Te vagy a bölcse, Mesterasszonya Az ölelésnek. Áldott ezerszer Az asszonyságod, Mert engem nézett, Mert engem látott. S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.   A KÖNNYEK ASSZONYA   Bús arcát érzem szívemen A könnyek asszonyának, Rózsás, remegő ujjai Most a szivembe vájnak. Érzem az illatát is ám A rózsás, gyilkos ujjnak S véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak.   Az ajka itt mar édesen, A haja ide lebben, Az egész asszony itt pusztít, Itt, itt: az én szivemben. Bosszút itt áll az életért, Aknát itt ás a multnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak.   Nagy az én bűnöm. Vesszen is, Kire a végzet mérte, Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát Megérezze, megértse. Maradjon szent talánynak Ő, Maradjon mindig újnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak.   FÉLIG CSÓKOLT CSÓK   Egy félig csókolt csóknak a tüze Lángol elébünk. Hideg az este. Néha szaladunk, Sírva szaladunk S oda nem érünk.   Hányszor megállunk. Összeborulunk. Égünk és fázunk. Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, Ajkad csupa vér. Ma sem lesz nászunk.   Bevégzett csókkal lennénk szívesen Megbékült holtak, De kell az a csók, de hí az a tűz S mondjuk szomorún: Holnap. Majd holnap.   HUNYHAT A MÁGLYA   Hunyhat a máglya Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.   Léda, elűzhetsz: E vén, hű kutya-szemektől Sohasem menekülhetsz.   Szerelmi máglya Fölgyujtja tán újra a véred: Hiába, mindhiába.   Jönnek a rémek: Ezek a szomorú, vén szemek El nem engednek. Néznek.   HIÁBA KÍSÉRTSZ HÓFEHÉREN   Én beszennyezlek. Én beszennyezlek A leghavasabb, legszebb éjen: Hiába kisértsz hófehéren.   Színem elé parancsolom majd Fehér köntösös szűzi árnyad, Saját lelkemből fölcibállak.   Hiába libeg félve, fázva: Telefröccsentem tintalével, Vérrel, gennyel, könnyel, epével.   Hiába reszket, hiába reszket: Befoltozom gyanuval, váddal, Bepaskolom mérges csalánnal.   S míg libeg búsan, szerelemben, Én kikacagom kósza árnyad, Felé fúvok: menj, elbocsátlak.   VAD SZIRTTETŐN ÁLLUNK   Vad szirttetőn mi ketten Állunk árván, meredten, Állunk összetapadtan, Nincs jajunk, könnyünk, szavunk: Egy ingás és zuhanunk.   Véres hús-kapcsok óvnak, Amíg összefonódnak: Kékes, reszkető ajkunk. Míg csókolsz, nincsen szavunk, Ha megszólalsz zuhanunk.   TÜZES SEB VAGYOK   Tüzes, sajgó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, eljöttem érted, Több kínra vágyom: téged akarlak.   Lángod lobogjon izzva, fehéren, Fájnak a csókok, fájnak a vágyak, Te vagy a kínom, gyehennám nékem, Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.   Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg, Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes, Adj kínt nekem, a megéhezettnek: Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk