Szutyejev: Az alma

Szutyejev: Az alma Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlenegy alma. Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani. - Kárr – kár! Körülnéz Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta. - Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem azt az almát. Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre. - Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt. - Hát ez meg miféle csoda? Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is. - Állj meg, állj meg! – kiáltozott Nyúl. – Hová viszed az almámat? - Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam. Nyúl odaugrott Sündisznócskához - Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá! Odarepült hozzájuk a Varjú. - Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak! Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta: - Ez az én almám, az enyém! Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, Sündisznócska tüskéivel megszúrta Nyulat, Nyúl pedig oldalba rúgta Varjút… Ekkor ért oda hozzájuk a medve. Rájuk bömbölt: - Mi történik itt?! Mi ez a lárma?! Azt felelik a veszekedők: - Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled. Ezzel elmesélték a medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte: - Ki találta az almát? - Én! – felelte a Nyúl. - De ki tépte le a fáról? - Bizony, hogy én! – károgta a Varjú. - Jól van. De ki kapta el? - Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska. - Nos hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára. - De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre Sündisznócska, Nyúl és Varjú. - Osszátok el az almát szép egyforma darabokra, és mindegyiktek vegye el a maga részét. Megint egyszerre kiáltották mindhárman: - Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe? Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált. - Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek. A másodikat Varjúnak adta. - Ez a tiéd, mert te tépted le. A harmadik darabot ő nyelte le. - Ez az enyém, mert én kaptam el. A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta. - Ez a tiéd, Mihail Ivanovics. - Ugyan miért? – ámuldozott a Medve. - Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket! És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.