Mirr murr a kandur

  2015.10.14. 14:31

Hol volt, hol nem volt, a szoba sarkában, a virágtartón volt egyszer egy kiscsacsi. Samu volt a neve, szürke a bundája, lakkozott a patája, s a füle – ahogy az egy rendes csacsihoz illik is – nagy volt.

Ajándékba hozták, kicsomagolták a selyempapírból, összecsókolták, hogy: „Jaj de kedves kiscsacsi!” – Aztán letették a virágtartóra, s ottfelejtették.

Ő pedig álldogált illedelmesen, visszamosolygott az emberekre, s nézte a szobát, az ablakot, a falon a fényképeket. Különösen a csillár tetszett neki, ahogy este kigyúl, elalszik.

„Ha madár lennék – gondolta magában –, vagy legalább csak légy, egyszóval ha szárnyam lenne, fölrepülnék, s megnézném, hogy mi van benne.”

Egy reggel aztán úgy gondolta, hogy ideje lenne körülnézni egy kicsit, és bemutatkozni. Óvatosan lemászott a virágtartóról, és elindult.

A szekrény volt legközelebb, odaállt elébe, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

– Én vagyok a szekrény!

Nem volt valami kellemes a hangja, inkább olyan nyikorgó. „Nem baj” – gondolta a kiscsacsi, meghajolt és továbbment.

Odaért az ágyhoz, megállt előtte, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

– Jé, kiscsacsi! Jaj de kedves kiscsacsi! Én vagyok az ágy!

Az ágynak selymes hangja volt, és látszott, hogy nagyon szeret beszélni. „Az se baj” – gondolta a kiscsacsi, meghajolt és továbbment.

A falnál állt a szék. Odaért a székhez, megállt előtte.

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

Ám a szék nem válaszolt. „Biztosan nem hallotta” – gondolta magában a kiscsacsi, és még egyszer elmondta a mondókáját. Ám a szék most sem válaszolt. „Hiszen ez alszik!” – szólt a kiscsacsi, és lábujjhegyen továbbment.

Egyszer csak visszahőkölt. A meglepetéstől szólni sem tudott. Vele szemben állt egy pont olyan kiscsacsi, mint ő! Szürke volt a bundája, lakkozott a patája.

Végre összeszedte a bátorságát, és közelebb lépett. Úgy tűnt, mintha a másik kiscsacsi is lépett volna egyet.

„Milyen különös” – gondolta a mi kiscsacsink, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

Ám a másik kiscsacsi nem válaszolt. De különben nem volt barátságtalan.

A kiscsacsi álldogált még egy darabig. Szeretett volna beszélgetni, de úgy látszik, a másik kiscsacsi hallgatag természetű volt. Csak álldogált, és nézett kíváncsian.

– Engem ajándékba hoztak! – törte meg a csendet végül is a kiscsacsi.

De a másik erre se szólt egy szót se.

„Nem baj – gondolta a kiscsacsi –, azért jó, hogy nem vagyok egyedül!” Meghajolt és elindult. Úgy látta, hogy a másik is meghajolt, s elindult valahová.

Kíváncsi volt, hogy hová megy, és visszafordult. De a másik is rögtön megfordult. A kiscsacsi elröstellte magát a kíváncsiskodásért, és gyorsan még egyszer meghajolt. A másik udvariasan biccentett és továbbment.

„Nem baj – gondolta a kiscsacsi –, majd megbarátkozunk, és nagyokat beszélgetünk.”

Körbejárta a szobát, megnézte a képeket, könyveket, egy kicsit meghemperedett a szőnyegen, majd visszamászott a virágtartóra. Kényelmesen elhelyezkedett, és sorra vette új ismerőseit. „Az ott a szekrény, kicsit mogorva, de nem barátságtalan. Az ott az ágy, szép selymes hangja van, és szeret sokat beszélni. Az ott a szék, igaz, hogy alszik. Megvan a csillár is, most sötét.”

Kicsit fölágaskodott, hogy hátha meglátná a másikat. De az nem volt sehol. „Biztosan elbújt – gondolta magában. – Nem baj, majd holnap megkeresem!” És a kiscsacsi elmosolyodott örömében, és egy picit a virágtartónak támaszkodva elaludt.

Egy légy keringett a szobában fáradhatatlanul.

A csillárra repült és – zzz! – máris a szekrény sarkán rezegtette szárnyait.

A kiscsacsi kíváncsian nézte a virágtartóról. S mi tagadás, bizony irigyelte is.

„De jó a légynek! – gondolta magában. – Ide repül, oda repül.”

A légy tovább cikázott a szobában, finoman zümmögött a szárnya.

Egyszer csak valahonnan, talán a sarokból, előugrott egy szőrös, bajuszos, villogó szemű valami, és – hamm! – bekapta a legyet.

A kiscsacsi rettenetesen megijedt. De aztán összeszedte a bátorságát, és így szólt:

– Azonnal engedje el a legyet!

A szőrös, villogó szemű valami kitátotta a száját, és a légy, kicsit megszédülve, kirepült belőle. A szőrös, villogó szemű valami becsukta végre a száját, és mély, morgó hangon megszólalt:

– Ezer egér farkincája! Hát te ki vagy?

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi – válaszolt vékony hangon a kiscsacsi.

– Úgy? Én pedig Mirr-Murr, a kandúr. Ismersz?

– Most már igen – felelte a kiscsacsi.

A kandúr ugrálni kezdett, a fogait csattogtatta.

– A rettenetes egérvadász! – szólt két ugrás között.

– És most mit csinálsz? – kérdezte a kiscsacsi.

– Tornázom – felelte a kandúr. – Hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból!

Valóban félelmetes volt a kandúr, ahogy a szőrét borzolta, fogait csattogtatta.

A kiscsacsi tisztelettel nézte. Észrevette, hogy a légy is előmerészkedik a szekrény tetején, és borzongva le-lepillant.

A kiscsacsi ránézett, de a légy észre sem vette. „Azért nem szép – gondolta egy kicsit megbántva a kiscsacsi –, hogy észre sem vesz. Végül is én mentettem meg!” Aztán a kandúrhoz szólt:

– És hány egeret fogtál már?

A kandúr abbahagyta a szőrborzolást és a fogcsattogtatást, leült, és nagyon szomorú képet vágott.

– Egyet se – suttogta szégyenkezve. – Ez az életem nagy tragédiája. Nincsen egér! Sehol. Se a padláson, se a pincében. Egy se! Egy ilyen icipici se.

Lehajtotta a fejét, és felsóhajtott:

– Tejet eszem. Kenyérrel.

A kiscsacsi úgy hallotta, mintha a légy kuncogott volna a szekrény tetején. Felháborodott.

– A legyet mért kaptad be? – kérdezte, és a szekrény felé nézett. A kuncogás abbamaradt.

– Az illúzió miatt – felelte a kandúr.

– Illúzió? Az mi? – kérdezte a kiscsacsi.

– Elképzelem, hogy a légy az egér. Meglesem, bekerítem, ugrok egy nagyot, és bekapom!

A kiscsacsi együttérzően bólintott. Ez láthatóan jólesett a kandúrnak. Barátságosan dorombolt.

„Nem baj – gondolta magában a kiscsacsi –, hogy nem fog egeret. Attól még egész rendes kandúr. És félelmetes is, mikor tornászik. És a légy jobban teszi, ha fél tőle!”

Eszébe jutott valami, és megmondta a kandúrnak:

– Ha látok egy egeret, szólok neked.

– Nagyon hálás leszek – csillant fel a kandúr szeme. – Igazán nagyon hálás leszek. Akkor majd meglátod, mit tud Mirr-Murr, a kandúr!

Kihúzta magát, peckesen sétált fel-alá, és fogait csattogtatta a légy felé.

A konyhából hangok hallatszottak: „Hol az a macska? Biztosan megint beszökött a szobába! Összetör mindent az a bolond kandúr a folytonos ugrálásával!”

A kandúr sietősen odasúgta a kiscsacsinak:

– Dolgom van! Aztán ha látsz egy egeret, ne felejts el szólni! – És kiszaladt a szobából.

A légy újra kezdte a keringést, szemtelenül zümmögött hozzá, de a kiscsacsi nem figyelt rá, új barátjára gondolt, a kandúrra, és megfogadta, hogy feltétlenül fog szólni neki, ha lát egy egeret.

A kiscsacsinak feltűnt, hogy a szék mindig alszik. Hátát a falnak támasztotta, s átaludta az egész napot. Szép szék volt, a támláját faragások díszítették, a karfája végén két fényes rézgomb csillogott.

„Csak egy percre ébredne fel, hogy bemutatkozhassak neki – gondolta magában a kiscsacsi. – Majd figyelni fogom!”

Egyszer csak a szék megmozdult, mintha nyújtózkodott volna. A kiscsacsi gyorsan lemászott a virágtartóról, odasietett a székhez, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

– Hogy? Ki van itt? Ja, én vagyok a szék! – És ásított egyet. A kiscsacsi türelmesen várt, míg a szék befejezi az ásítást, és megkérdezte:

– Mitől vagy ilyen álmos?

– Lakodalomban voltam – felelte a szék –, és egész éjjel nem aludtam.

– Lakodalomban? Hát ez nagyon érdekes! Hogy kerültél oda? – kérdezte a kiscsacsi.

– Kölcsönkértek – válaszolta a szék, és lehunyta a szemét.

A kiscsacsit nagyon érdekelte a lakodalom, és egy kicsit megrázta a szék lábát.

– Mi az? Ki van itt? – ébredt fel a szék.

– Én vagyok – szólt a kiscsacsi. – Nem mesélnél valamit a lakodalomról?

– Szívesen – felelte a szék. – Az úgy kezdődött, hogy kölcsönkértek.

„Ezt már hallottam” – gondolta a kiscsacsi, de nem szólt közbe, nehogy megharagudjon a szék.

– És bevittek egy nagy-nagy szobába. A szobában állt egy hosszú-hosszú asztal. Az asztalon volt sok-sok tányér. És a tányéron volt sok-sok…

A szék ásított egyet, és elaludt.

A kiscsacsi nem tudta, hogy mit csináljon. De mert nagyon érdekelte a lakodalom, óvatosan megrázta a szék lábát.

– Mi az? Ki az? Ja… – ébredt fel a szék. – Hol is hagytam abba?

– A tányéron volt sok-sok… – emlékeztette a kiscsacsi.

– Csont! – vágta rá a szék.

– Csont? – hökkent meg a kiscsacsi.

– Ja … – mondta a szék – csont az később volt, mikor már lerágták róla a húst. Aztán jöttek a vendégek, engem a főhelyre állítottak. A menyasszony ült rám. Bizony! – dicsekedett a szék. – Aztán jött egy ember, szalag volt a kalapján, és verseket mondott.

– Milyen verseket? – kérdezte a kiscsacsi.

– Várj csak. Mindjárt eszembe jut – mondta a szék.

– Biztos, hogy így volt? – kérdezte a kiscsacsi.

– Biztos! – felelte megsértődve a szék. – Ha nem hiszed, nem mesélek tovább!

– Hiszem, hiszem – szólt a kiscsacsi. – Csak mondjad!

– És aztán táncoltunk. Ha láttad volna, milyen szépen táncoltunk! A piszkafa ugrott középre, derékon kapta a seprűt, s úgy járták a csűrdöngölőt!

– Hol? A szobában? – kérdezte a kiscsacsi.

– Nem – mondta a szék –, a kamrában. Minket kivittek. Kellett a hely bent. De a zene azért behallatszott. És a zsírosbödön énekelt mély hangon. Várj csak, ezt énekelte:

– Nagyon szép – mondta a kiscsacsi.

– Várj csak – mondta a szék –, a tejescsupor is énekelt:

Ezt énekelte. Áá! – ásított a szék. – Ennyire emlékszem a lakodalomból.

– Nagyon érdekes volt – szólalt meg a kiscsacsi. – És te igazán nagyon fontos helyen álltál!

– Ugye? – kérdezte a szék. – Most már érted, hogy miért vagyok olyan álmos?

„Eltúlzod ezt az álmosságot!” – gondolta magában a kiscsacsi, de nem mondta meg a széknek.

Megköszönte a beszélgetést és elbúcsúzott, de a szék nem válaszolt, már az igazak álmát aludta.

Egy pamutgombolyag gurult be a szobába a félig nyitott ajtón. Mirr-Murr, a kandúr szaladt utána, rugdosta, és teli torokból kiáltozott:

– Passzold le! Lődd kapura! Góóól!

A kiscsacsi kíváncsian nézte a virágtartóról. Előrehajolt, hogy jobban lásson, de Mirr-Murr nem törődött vele, folytatta a rugdosást és az ordítozást.

A kiscsacsi nem bírta tovább a hallgatást, megkérdezte:

– Mit csinálsz, Mirr-Murr?

Mirr-Murr foghegyről válaszolt:

– Focizok! Én vagyok a gólkirály!

A kiscsacsi nem értette egészen, de nem akart teljesen tudatlannak látszani, és bólintott. Nagyon szeretett volna játszani ő is, de Mirr-Murr olyan fölényesen viselkedett! „Gólkirály! – gondolta magában. – Én még sosem voltam gólkirály!”

Megvárta, míg Mirr-Murr közelebb jön, és megkérdezte:

– Ezt ketten nem játszhatják?

– De – felelte Mirr-Murr –, te leszel a közönség.

– Jó – mondta örömmel a kiscsacsi. – Mit csináljak?

– Maradj a helyeden, és kiabálj! – felelte Mirr-Murr.

– Mit kiabáljak? – kérdezte a kiscsacsi.

Mirr-Murr türelmetlenül válaszolt:

– Hát azt, hogy: passzold le! Meg: lődd kapura! Meg: góóól! Ennél egy kicsit ugrálhatsz is. Most támadásba lendülök! – folytatta Mirr-Murr, és újra elkezdte rugdosni a pamutgombolyagot, rohangált vele ide-oda a szobában.

A kiscsacsi meg elkezdte kiabálni, hogy: „Passzold le! Lődd kapura! Góóól!” – és ugrált a virágtartón.

„Egészen érdekes játék ez! – vigasztalta magát. – Majd jól megfigyelem, és legközelebb én leszek a gólkirály!”

A sok rugdosástól a pamutgombolyag kezdett meglazulni, a szál vége kicsúszott. A kandúr azonban annyira beleélte magát a játékba, hogy nem vette észre. És bizony, egyszer csak teljesen kibomlott a gombolyag, és Mirr-Murr belegabalyodott. A szál rátekeredett mind a négy lábára, hogy moccanni sem bírt.

A kiscsacsi nem értette, de azért lelkesen kiabált:

– Passzold le! Lődd kapura!

Mirr-Murr megzavarodva ráncigálta az összekuszálódott pamutot, szeretett volna kiszabadulni, de csak annál jobban belegabalyodott.

A kiscsacsi tele torokból biztatta:

– Góóól! – És egy kicsit ugrált hozzá.

Mirr-Murr nagyon dühösen nézett, s rámordult a kiscsacsira:

– Samu! Hagyd már abba ezt a buta kiabálást!

A kiscsacsi megsértődve elhallgatott. „Így is jó – gondolta magában –, én el is hallgathatok!” – és nézni kezdte a csillárt.

Mirr-Murr egyre dühösebben rángatta, húzgálta a pamutot, de nem tudott belőle kiszabadulni. Végre fáradtan, csüggedten leült a földre.

A kiscsacsi odapillantott, de aztán tüntetően újra a csillárt kezdte bámulni.

Mirr-Murr vékony, könyörgő hangon megszólalt:

– Hm. Segíthetnél. Hallod?

A kiscsacsi ránézett.

– Úgy gondoltam – folytatta Mirr-Murr –, hogy megkereshetnéd a szál végét.

A kiscsacsi megsajnálta. Olyan ügyefogyott volt a kandúr képe! Lemászott a virágtartóról, és keresgélni kezdte a szál végét.

– Megvan! – szólt.

– Bogozd ki – kérte Mirr-Murr.

– Legközelebb, ugye, én is lehetek gólkirály? – kérdezte a kiscsacsi, és kibogozta Mirr-Murrt.

Mirr-Murr ránézett, hogy nem csúfolódik-e, de a kiscsacsinak nagyon barátságos volt az arca.

– Igen – mondta Mirr-Murr –, legközelebb te leszel a gólkirály. Én pedig – csillant fel a szeme – Gólzsák leszek, a híres kapus!

Egymásra nevettek, majd Mirr-Murr sietve összenyalábolta a pamutot, és kiszaladt vele a szobából.

A kiscsacsi a virágtartón éppen szunyókálni kezdett, mikor lépteket hallott a szobában. Kinyitotta a szemét, hát mit látott? Alig akart hinni a szemének! A szoba közepén egy kisegér szaladgált izgatottan ide-oda, aztán leült a szőnyegre, s elkezdett bőgni. Csak úgy potyogtak a könnyei.

A kiscsacsi várt egy kicsit, míg az egér abbahagyja a bőgést, és megkérdezte:

– Hát te hogy kerülsz ide?

A kisegér megtörülgette a szemét, és hüppögve válaszolt:

– Eltévedtem. Bújócskát játszottunk. És én jól el akartam bújni. Öh-öh-öh!

S a kisegér újra elkezdett bőgni. A kiscsacsi éppen vigasztalni akarta, mikor kaparászást hallott az ajtón.

„Ez csak Mirr-Murr lehet!” – gondolta, és megijedt, hogy mi lesz most? Figyelmeztetni akarta a kisegeret, de az nem volt sehol. Nézelődött, s látta, hogy a kisegér elbújt a varrókosár mögé.

De ekkorra már kinyílt az ajtó, s Mirr-Murr jött be rajta szimatolva.

– Szervusz, Mirr-Murr! Mit csinálsz? – próbált társalogni vele a kiscsacsi, hogy elterelje a figyelmét.

– Szaglászok. A nyomok erre vezetnek! – mondta Mirr-Murr, és nagyon harciasnak látszott.

– Milyen nyomok? – kérdezte a kiscsacsi.

– Egérnyomok! – válaszolta Mirr-Murr.

– Á – mondta a kiscsacsi –, tévedsz te. Biztosan tévedsz.

Ám Mirr-Murr nem válaszolt rá semmit. Veszélyesen közeledett a varrókosárhoz. A kiscsacsi nagyon izgatott lett. Nem tudta, hogyan beszélje le Mirr-Murrt az egérvadászatról. „Valamit ki kellene találni! Valamit ki kellene találni!” – hajtogatta magában, de nem jutott eszébe semmi.

Szemével megkereste a kisegeret, inteni akart neki, hogy fusson el. De a kisegérnek esze ágában sem volt elfutni.

Hirtelen mozdulattal kikapta a gyűszűt a varrókosárból, a fejére csapta, egy kötőtűt kihúzott a pamutgombolyagból, és kiugrott Mirr-Murr elé.

Mirr-Murr rettenetesen megijedt. Hátrahőkölt. A kisegér összeráncolt szemöldökkel tartotta felé a kötőtűt.

– Ö, ö – szólalt meg végre Mirr-Murr –, erre jártam.

– Örvendek a szerencsének – mondta vékony hangon a kisegér.

– Hehe – nevetgélt Mirr-Murr, s óvatosan hátralépett.

Ám a kisegér nem tágított, ment utána, s Mirr-Murr orrát célozgatta a kötőtűvel.

– Nem lehetne ezt az izét arrébb vinni? – kérdezte Mirr-Murr. – Még megkarcolod vele az orromat!

Nagyon nevetséges volt Mirr-Murr, ahogy kapkodta a fejét, és hátrafelé sompolygott. A kiscsacsi megsajnálta és közbeszólt:

– Még nem is mondtad, hogy mi a neved.

– Cin-Cin a nevem – mondta a kisegér. – A macskák réme! – tette hozzá.

„Nono – gondolta magában a kiscsacsi –, túlzásba viszed te ezt a hősiességet! Egy nagyszájú kisegér vagy, ez az igazság. Várj csak!”

S a kiscsacsi elváltoztatta a hangját, és nyávogott egyet: „Nyáuuu!”

Cin-Cin rémülten eldobta a kötőtűt, és a varrókosár mögé szaladt.

– Gyere elő, te buta! – mondta neki a kiscsacsi. – Ne félj! Csak én nyávogtam.

Min-Murr zavartan köhécselt.

– Na gyere – mondta aztán –, nem bánt senki. Csak játszottunk. De te nem érted a tréfát.

A kiscsacsi rámosolygott Mirr-Murra. „Mégiscsak derék kandúr ez a Mirr-Murr – gondolta magában –, nem akarta bántani az egeret. Csak játszott!”

Cin-Cin előbújt a varrókosár mögül, és sírásra görbült a szája.

– De hogyan találok én haza?

– Jó, jó. Csak ne bőgj – mondta a kiscsacsi –, majd Mirr-Murr hazavisz. Ugye, Mirr-Murr?

– Ühüm – morgott Mirr-Murr.

A kiscsacsi ránézett.

– Jól van, ülj a hátamra – mondta barátságosan Mirr-Murr.

Cin-Cin elbúcsúzott a kiscsacsitól, felkapaszkodott Mirr-Murr hátára, s elmentek.

A kiscsacsi nagyon örült, hogy így végződött ez a dolog, nézte őket, míg el nem tűntek az ajtó mögött, elmosolyodott, és visszamászott a virágtartóra.

Nyitva volt az ablak; szellőztettek, és nyitva felejtették. A szobába különös illatok áramlottak be, sose hallott lárma, zaj csapta meg a kiscsacsi fülét.

Izgatottan fészkelődött a virágtartón, és kíváncsian bámulta az ablakot. Kék eget látott, fehér felhők úsztak rajta.

„Repülnek, mint a madarak – gondolta magában –, és magasabban, sokkal magasabban, mint a légy!”

Egyszer csak az ablakpárkányra szállt valami. Fekete gombszeme volt és apró csőre. Jobbra nézett, balra nézett, bekukkantott a szobába, ugrált egy picit cérnavékony lábain, aztán hátravetette a fejét, és elkezdett fütyülni.

Csodálatosan fütyült. A kiscsacsi ámult-bámult, a száját is nyitva felejtette, úgy hallgatta.

Mikor vége lett a füttynek, felsóhajtott.

– De gyönyörű!

A Gombszemű, apró csőrű kedvesen rámosolygott Samura, a kiscsacsira.

– Tavasz van, azért – mondta. És újra elkezdett fütyülni.

Mirr-Murr sompolygott oda a virágtartóhoz, kicsit meghúzta a kiscsacsi lábát, és súgva kérdezte:

– Mi ez a fütyörészés itt?

– Tavasz van, hallod, tavasz van! Azért – súgta vissza a kiscsacsi. – Hallgasd te is. Ugye, milyen gyönyörű?

– Tavasz, tavasz – morogta Mirr-Murr. – Azért még nem kellene ilyen rondán fütyülni!

– Irigy vagy – súgta a kiscsacsi –, mert te nem tudsz ilyen szépen fütyülni.

– Én? – kérdezte Mirr-Murr. – Ez is valami? Na várj csak! Figyelj rám!

Megfeszítette a lábát, hátravetette a fejét, és elkezdett rettenetesen nyávogni.

– Nyáu! Nyáu! Nyáu!

A Gombszemű, apró csőrű megriadva abbahagyta a fütyülést, a kiscsacsi pedig rémülten befogta a fülét.

De Mirr-Murr nem hagyta abba, csak amikor kifogyott a szuszból. Leült a hátsó lábára, és diadalmas arccal körülnézett.

– Na? Milyen volt?

A kiscsacsi nem válaszolt, a Gombszeműre nézett. Az vidáman ugrált cérnavékony lábain, és hahotázott.

A kiscsacsi is elnevette magát. „Nahát, ez a Mirr-Murr – gondolta magában –, jól felsült a tudományával!”

Mirr-Murr sértődött ábrázattal nézte a nevetgélő Gombszeműt meg a kiscsacsit.

– Mit nevettek? – kérdezte sértődötten. – Igazán nem értem, mit nevettek!

– Semmit. Most már igazán semmit! – válaszolta a kiscsacsi. – De olyan furcsa volt, mikor te fütyültél. Hallgassuk inkább a Gombszeműt! – tette hozzá. – Fütyülj még valamit a tavaszról! – szólt fel az ablakpárkányra a Gombszeműnek.

A Gombszemű bólintott, és elkezdett trillázni szép, ezüstös hangon.

Az volt az énekében, hogy vége van a télnek, a hidegnek, nem kell többé fázni, vacogni az eresz alatt a szellős kuckóban. Az volt az énekében, hogy már kinyílt az ég, mint valami óriási ablak, és besüt rajta a napsugár dombra, rétre, virágra, boldog cinkékre, rigókra.

A kiscsacsi sok mindent nem értett belőle, mert hiszen végeredményben egy tapasztalatlan, szobába-zárt szürke kiscsacsi volt.

Meg is kérdezte Mirr-Murrtól:

– Te érted ?

– Értem – válaszolta Mirr-Murr. – Ez a tavasz, mikor már a fákra is lehet mászkálni, meg ilyesmi – tette hozzá, és már egyáltalán nem volt mérges, amiért kinevették.

A Gombszemű befejezte a fütyülést, és barátságosan meghajolt.

– Ne menj még! – kérte a kiscsacsi.

A Gombszemű elmosolyodott, és így válaszolt:

– Mennem kell. Még nagyon sok nyitott ablak van, ahol be kell jelentenem a tavaszt.

Azzal megcsattogtatta a szárnyait, körözött egy kicsit az ablak előtt, majd elrepült, egyre kisebb lett, akkora, mint egy gombostű feje, s végül mint egy jelenés, eltűnt a kiscsacsiék szeme elől.

Mirr-Murr jött be nagy csörömpöléssel az ajtón, egy vízzel teli lavórt húzott maga után. A szoba közepére állította, és nevetve nézett fel a virágtartón álldogáló kiscsacsira.

– Figyelj jól, ilyet még nem láttál! – szólt neki. Azzal kiszaladt, és egy csomó újságot hozott be.

A kiscsacsi kíváncsian nézte, hogy mit mesterkedik Mirr-Murr. Aztán megkérdezte:

– Mit csinálsz, Mirr-Murr?

– Tengeri csatát vívok – válaszolta Mirr-Murr.

„Tengeri csatát – morfondírozott magában a kiscsacsi –, ilyet én még nem is hallottam!” És borzasztó kíváncsian figyelte a kandúrt.

Mirr-Murr pedig összehajtogatta az újságpapírt, hajókat csinált belőle, mikor kész lett egy, beletette a lavórba.

– Ezt most vízre bocsátjuk – tette hozzá ilyenkor. A lavór nemsokára teli lett papírhajókkal. Volt ott kisebb, nagyobb, hegyes orrú meg széles testű, igazán nagyon változatos formájú hajókat gyártott Mirr-Murr.

Mikor készen lett velük, elkezdett kutatni a szemével a szobában.

– Mit keresel? – kérdezte a kiscsacsi.

– A legyet – felelte Mirr-Murr. – Kinevezném hajóskapitánynak.

De a légy nem volt sehol.

„Biztosan elbújt – gondolta a kiscsacsi. – Lehet, hogy nem akart hajóskapitány lenni? Én szívesen lennék, de engem ilyesmire sosem kérnek meg.”

Mirr-Murr is abbahagyta a keresést.

– Nem baj – legyintett. – Pedig jó kalóz lett volna. Mert hogy olyan fekete – tette hozzá. – A kalózok mind feketék! Nem nagyon szeretnek mosdani. Csak ha elsüllyesztik őket.

És Mirr-Murr elkezdett rettenetes pofákat vágni. Vicsorgatta a fogát, és meresztette a bajuszát. Csinált papírból egy csákót, a fejére csapta, és azt mondta:

– Akkor én leszek a kalóz. És mind elsüllyesztem!

A kiscsacsi kicsit beljebb húzódott a virágtartón, és úgy nézte Mirr-Murrt. „Milyen jó – gondolta magában –, hogy mégsem lettem hajóskapitány!”

Mirr-Murr pedig elkezdte süllyeszteni a hajókat. Rájuk csapott a mancsával, és a papírhajók szép lassan mind elsüllyedtek.

Csak egy hajó, a legnagyobb úszkált még a lavórban, azt Mirr-Murr sehogyan sem találta el.

Mindig mellé csapott, a hajó balra úszott. Roppant ügyesen mindig kikerülte Mirr-Murr mancsát.

A kiscsacsi érdeklődve figyelte, és egyszer csak észrevette, hogy van valaki a hajón. Jobban odanézett, s nem hitt a szemének! Úgy bizony! A légy volt! S mintha csúfondárosan nevetett volna.

Mirr-Murr pedig egyre dühösebben vadászott a hajóra. Izgatottan szaladgált körbe a lavór körül, s leste, hogy honnan tudna rácsapni. Egyszer csak összehúzta magát, ugrott egy nagyot, és – zutty! – beleesett a vízbe.

A kiscsacsi megijedt, gyorsan lemászott a virágtartóról, és odament a lavórhoz.

– Beleestél? – kérdezte, de aztán rögtön rájött, hogy felesleges volt a kérdés.

Mirr-Murr az első ijedtség után végre felállt a lavórban, és így szólt:

– Nem akarsz fürdeni? Nagyon egészséges a tengeri fürdő!

A kiscsacsi megrázta a fejét.

– A légy volt! – mondta izgatottan. – A légy volt a hajón!

– Á, nem érdekes, egy cseppet sem érdekes! – mondta Mirr-Murr.

– Azt már el is felejtettem. Most strandolok.

Mosolyogni próbált, de bizony nem sikerült. Fázott, és vizes volt, és elkezdett vacogni a foga.

– Se-se-segíts! Segíts kimászni! – mondta végül.

Kintről hangok hallatszottak: „Hol a lavór? – kérdezte valaki. – Az előbb még itt volt a konyhában!”

– Gyo-gyo-gyorsan! – vacogta Mirr-Murr.

A kiscsacsi odaállt szorosan a lavórhoz, Mirr-Murr belekapaszkodott a nyakába, és kimászott. Kicsit összevizezte a kiscsacsit, de az nem bánta.

Mirr-Murr fogta a lavórt, és húzni kezdte kifelé. Az ajtóból visszaszólt:

– Különben igazad volt. Fürödni csak nyáron lehet! Ilyenkor még nem olyan jó! Hapci, hapci! – tüsszögött nagyokat, majd kiment.

A kiscsacsi visszamászott a virágtartóra, és szívből sajnálta Mirr-Murrt, amiért beleesett a vízbe. De aztán el is mosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy milyen furcsán nézett ki a kandúr, mikor vacogott a lavórban.

„A kalóz – gondolta magában –, a híres kalóz! Mégis belepottyant a vízbe!”

Szép napfényes délután volt. A kiscsacsi a virágtartón állva nézte egy betévedt napsugár útját. A vékony csík először a szőnyegen futott végig, majd felmászott a falon, megcsillant a fényképen, s végül megpihent a csilláron.

„Érdekes – gondolta magában a kiscsacsi –, szárnya sincs, és mégis fel tud menni a csillárig!”

A nézelődést Mirr-Murr zavarta meg. Bejött az ajtón, valami furcsa gömb volt nála, a feje fölött tartotta.

A kiscsacsi megszólította:

– Nézd csak, Mirr-Murr! A napsugár! Szárnya sincs, és mégis repül!

Mirr-Murr nem sok ügyet vetett a napsugárra.

– Tudod mit – mondta –, mi is fogunk repülni.

A kiscsacsi elámult, és nagyon izgatott lett.

– De hát hogyan? – kérdezte. – Nincsen szárnyunk.

– Látod ezt? – szólt Mirr-Murr a gömbre mutatva.

– Mi ez? – kérdezte a kiscsacsi.

– Ez lesz a mi szárnyunk! – felelte Mirr-Murr.

A kiscsacsi nézegette a gömböt, de hát az sehogyan sem hasonlított szárnyra. A légynek – hiszen jól megfigyelte – egészen másmilyen szárnya volt.

Ám Mirr-Murr nem sokat magyarázkodott, csak foghegyről vetette oda, hogy ez léggömb, minden gyerek tudja, s azt is, hogy ha elengedik, fölrepül. Munkához is látott rögtön, a léggömböt a virágtartóhoz kötötte, és előhúzta a kalapdobozt a sarokból, kidobta belőle a kalapot, és így szólt:

– Na, ez jó lesz. Ez lesz a kosár!

A kiscsacsi ott téblábolt körülötte, mindenképpen segíteni akart. Nagyon szeretett volna repülni.

Mirr-Murr madzagot fűzött a kalapdobozba, s rákötötte a léggömböt.

– Szállj be gyorsan! – kiáltotta a kiscsacsinak. – Indulunk!

A kiscsacsi dobogó szívvel mászott a kalapdobozba, Mirr-Murr utánaugrott.

Vártak, ám a kosár nem mozdult. A kiscsacsi megkérdezte:

– Igazán fogunk repülni?

Mirr-Murr zavartan nézelődött, rázogatta a kalapdobozt, aztán felderülve a fejére csapott.

– Hát persze – mondta –, elfelejtettem eloldani! – Eloldotta a léggömböt a virágtartóról, és a kalapdoboz, csodák csodája, elkezdett emelkedni!

A kiscsacsi borzasztó izgatott lett.

– Repülünk! – suttogta. – Repülünk, mint a légy.

Mirr-Murr bólintott, és kormányozgatta a léghajót. Ha jobbra dűlt, jobbra mentek, ha balra dűlt, akkor balra.

A szekrény sarka felé igyekeztek, s szerencsésen ki is kötöttek rajta. A kiscsacsi borzongva pillantgatott lefelé. Megnézte a szőnyeget, az ágyat, a székeket s a virágtartót. Csodálatos volt ilyen magasból látni őket!

Közben Mirr-Murr kutató pillantásokkal nézett körül a szekrény tetején.