Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodás. Korán reggel anyuval kettesben indultak az óvodába. Útközben találkoztak a postás bácsival, a sofőr bácsival meg a szomszédék macskájával. 

Mindegyik megkérdezte Danitól: 

- Hová-hová ilyen korán? 
És Dani mindegyiknek elújságolta: 

- Már óvodás vagyok, megyek az óvodába! 
És akkor valamennyien összecsapták a kezüket a csodálkozás­tól, és ezt mondták: 

- Nahát, már ekkora gyerek vagy! Óvodába jársz! Ki hinné, hi­szen tegnap még kocsiban tologatott az anyukád! 

Dani anyukája mindenkire rámosolygott, és azt mondta: 

- Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek. 

Dani látta, hogy anyu büszke arra, hogy már ekkora fia van. És ő maga is büszke volt, hogy már óvodás. 

Dani még akkor is nagyon örült az óvodának, amikor befordul­tak a nagykapun. Az óvó néni is örült Daninak, mert ahogy beléptek az öltözőbe, megpuszilta és ezt mondta: 

- Szervusz, Dani, örülök, hogy megjöttél, már vártalak. 

De amikor anyu is megpuszilta Danit és el akart menni, akkor ő is legszívesebben elindult volna anyukájával együtt. Meg is fogta a kezét és indult kifelé, de akkor kiderült, hogy az óvodában nagy szükség van rá. 

- Csak nem akarsz elmenni, Dani? - csodálkozott az óvó néni. 

- Hiszen éppen azért vártalak, hogy vigasztald már meg ezt a kislányt. - És egy piros kabát mögé bújó, síró-rívó, piros harisnyás lányra mutatott. - Látod, ő még nem tudja, hogy milyen jó óvodá­ba járni. 

Dani odament a kabáthoz, és megpróbált mögéje nézni. A kislánynak csak a haja látszott, az is piros volt. 

- Én mindennap ide fogok járni - kezdte a barátkozást Dani. -De a piros kislány ettől csak még jobban bőgött. Aztán Dani foly­tatta a barátkozást: 

- Itt sok gyerek lesz, és sok játék, sokat fogunk játszani és az óvó néni szeretni fog minket. 

- Én nem szeretem az óvodát, és nem szeretem a sok gyereket, és nekem sokkal több játékom van otthon, és nem szeretem az óvó nénit se! - mondta a piros kabát mögül. 

Dani az óvó nénire nézett, hogy vajon hallotta-e a kislány szavait, és akkor vette csak észre, hogy az ő anyukája is elment. De most már nem mert sírni, mert mit szólna hozzá a piros kislány a kabát mögött, akit neki kell megvigasztalnia. 

Dani kívülről bedugta kezét a piros kabát ujjába. 

- Engem Daninak hívnak, és téged? - kérdezte. 

A kabát mögött csönd lett, aztán a másik ujja is felemelkedett, jobbra-balra kaszált, mintha keresne valakit. Dani elkapta a hadonászó kabátujját, de azt már az akasztó nem bírta tovább: leszakadt. 

Ott állt a piros kislány, keze az egyik kabátujjban. Dani keze pedig a másik kabátujjban. S elkezdtek forogni körbe-körbe. 

- Inkább bent játszatok, gyerekek - mondta az óvó néni, és nem szidta össze őket a kabát miatt. 

Dani és Pöszke - mert így hívták a kislányt - bement a szobába. Három gyerek volt bent. Egyik az egyik sarokban állt, a másik a másik sarokban, a harmadik meg a szőnyeg közepén ült és töröl­gette a szemét

. 

Pöszke egyenest a középsőhöz tartott. 

- Ez a fiú mindennap ide fog járni - mutatott Danira. - És itt sok játék lesz, meg sok gyerek. Együtt fogunk játszani. És az óvó néni szeretni fog benneteket. 

- Nekem azért kell óvodába járnom, mert mindenki dolgozik, és nincs aki vigyázzon rám - mondta a szőnyegen ülő, és megint törülgetni kezdte a szemét. 

A másik két gyerek egyszerre mondta: 

- Az én anyukám is dolgozik. 

- Az én anyukám is dolgozik - mondta Dani -, de én nem azért járok ide. - És mert mind a négy gyerek kíváncsian nézett rá, mind­járt meg is mondta, hogy miért: - Hanem azért járok ide, mert már óvodás vagyok.