Pom Pom meséi

  2015.10.27. 09:11

Csukás István

Pom Pom meséi

 

 

Szegény Gombóc Artúr

 

Pom Pom ült egy ágon. Hogy ki is Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül az ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat.

Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is.

Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is.

– Most olyan nehéz vagyok, mint… mint szegény Gombóc Artúr! – mondta Pom Pom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. – Elmeséljem?

– Igen – mondta Picur. – Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár.

Pom Pom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy Pom Pom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.

– Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról?

Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak!

De ez se igazán jó kezdet, mert ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom még ráér!

Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr?

A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé!

3

Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét.

Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét.

A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon.

És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak?

Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik!

Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol.

Hogy mi mindenről mondott már le!

Lemondott a vízről, a tejről, a teáról, a főzelékről, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét.

Egy reggel látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! – elrepülnek Afrikába.

Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak:

– Te nem jössz?

Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. „Hát persze! Ősz van! Teljesen kiment a fejemből a nagy fogyókúra miatt!”

Felnézett a fákra: a levelek is lehulltak.

Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába!

4

Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menni Afrikába.

De előbb még becsomagolt.

Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törölközőt, zsebkendőt.

Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell.

S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem, fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába.

Alig ment pár lépést, megállt, letette a két bőröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: „Haj! Haj! De messze van Afrika! Sose érek oda gyalog!”

Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: „De miért menjek gyalog? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek!”

Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak.

Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofőr vidáman fütyörészett.

– Ugorj fel hátra! – mondta a sofőr fütyörészve.

Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két bőröndöt, mivel máshol nem fértek el.

A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofőr abbahagyta a fütyörészést, és roppantul elcsodálkozott.

5

– Hogy kerültem én az égbe?! Nem vagyok én repülőgép!

Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek.

Rákiáltott mérgesen:

– Azonnal szállj le, te dagadt!

Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofőr gyorsan gázt adott és elrobogott.

„Haj! Haj!” – sóhajtott Gombóc Artúr. – „Hogy jutok én Afrikába?”

Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett:

„Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton!”

Fogta a két bőröndöt, s leballagott az állomásra.

Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott:

– Beszállás!

Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközőre, a másikra meg a bőröndöket rakta.

– Mehetünk! – kiáltott előre, s a vonat elindult.

„Végre utazom!” – gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket s egy bámészkodó kutyát.

Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig meg se kottyant a mozdonynak, eddig még mindig egyből átment rajta.

Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezető, mikor a dombtetőhöz közeledve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott.

– Mi ez?! Mi ez?! – kiabált a mozdonyvezető, és kibámult az ablakon.

Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat.

„Ezeket már láttam!” – dünnyögte. – „Az előbb hagytuk el őket.”

A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább.

A mozdonyvezető végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközőn gubbasztó Gombóc Artúrt.

– Aha! – mondta. – Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt!

Gombóc Artúr leszállt, fogta a bőröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. „Haj! Haj!” – sóhajtozott. – „Hogy jutok én Afrikába?”

6

Aztán eszébe jutott valami. És rögtön vidámabb lett: „Hogy jutok? Hát repülőgépen!”

Fogta a két bőröndöt, s elballagott a repülőtérre.

Felmászott egy hatalmas repülőgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét!

Egyszer csak megrázkódott a repülőgép, s elindult körbe-körbe a repülőtéren. „Repülünk!” – ujjongott Gombóc Artúr. – „Mégiscsak repülünk Afrikába!”

Aztán a gép csak körözött, körözött a repülőtéren, nem bírt felszállni.

A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkéből, s körbejárta a gépet.

7

– Aha! – mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülőgép farkán. – Ettől a dagadttól nem tudunk repülni! Azonnal gyere le onnan!

Gombóc Artúr lemászott, a repülő zümmögve eltűnt a levegőben.

„Haj! Haj!” – sóhajtozott Gombóc Artúr. – „Hogy jutok én Afrikába?”

Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: „Hogyan? Hát hajón!”

Fogta a két bőröndöt, és elballagott a kikötőbe.

„Ez jó lesz!” – mutatott egy kis tehergőzösre. – „De hogyan jutok fel?” – Meglátta a teherdarut. – „Hogyan? Hát teherdaruval!” – Beült szépen a hatalmas kampóba, két bőröndjét az ölébe fogta, s felkiáltott: – Mehetünk!

Csikorgott a csiga, feszült a drótkötél, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak, hogy jöjjön már segíteni.

Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergőzös rakodóterébe.

A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe.

8

A kapitány azonnal kiadta a parancsot:

– Mehetünk! Nem bír el többet a hajó!

A tehergőzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé.

De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott:

– Ezer árboc és vitorla! Úgy mászunk, mint egy csiga! Kinő a szakállam, mire Afrikába érünk!

Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe!

Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak visszafelé repülnek.

– Hát ti hová mentek? – kiáltott fel nekik.

– Megyünk haza! Vége van a télnek! – mondták a madarak, s huss, eltűntek a levegőben.

9

– Jaj! – mondta Picur. – Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messzi Afrikában?

– Találkozott Radírpókkal… De erről majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! – mondta Pom Pom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.

10

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Radírpók

 

Picur nyugtalanul ébredt, nem találta a helyét, leült, majd felállt, belekortyolt a tejeskávéba, beleharapott a vajas kiflibe, de most semmi se ízlett neki, nyugtalanság motoszkált benne, és rossz előérzete volt.

– Már azt hittem, hogy nem jössz! És amikor jöttél, azt hittem, hogy továbbmész! Hova rohansz? Mi bajod van? – kérdezte Pom Pom.

– Olyan nyugtalan vagyok! – válaszolta Picur. – Meg rossz előérzetem van! Csak még nem tudom, hogy miért, meg hogy mitől!

Körbesétálták a fát, és törték a fejüket, hogy mi lehet az oka a nyugtalanságnak, meg a rossz előérzetnek. Egyszer csak Picur hirtelen megállt, és a homlokára csapott, vagyis Pom Pomra, aki kicsit előrecsúszott a fején.

– Gombóc Artúr!

Pom Pom is felkiáltott, hiszen épp az előbb csaptak rá:

– Az ám! Jaj! – Majd kicsit hátrább húzódott Picur fején, és megkérdezte: – Mi van Gombóc Artúrral?

– Az van Gombóc Artúrral, hogy nem tudom, mi van vele! Nem látom sehol! – válaszolta Picur. – Hova tűnt, és hol van? Ez az! Ezért vagyok nyugtalan!

És újra a homlokára csapott, de Pom Pom egészen lecsúszott a bal fülére, úgy hogy nem lett semmi baj.

Ebben a pillanatban egy apró madár szállt arra, lekiáltott nekik:

– Ismeritek Gombóc Artúrt?

– Igen! – mondta Picur. – A barátai vagyunk.

11

– Igen! – mondta Pom Pom is a bal fülről.

– Akkor jó – mondta a madár. – Mert nagy bajban van, és barátokra van szüksége. Arra van, ott van! – mutatta szárnyával, és elrepült.

– Mi az a nagy baj? – kiáltott utána Picur.

– Mohó volt, az a nagy baj! – kiáltott vissza a madár.

Gyorsan elindultak abba az irányba, amit az apró madár mutatott, és nemsokára egy madárkereskedéshez értek.

A kirakatban azonnal meglátták Gombóc Artúrt. Egy nagy kalitkában gubbasztott, és lógatta az orrát.

– Pszt! – pisszegett neki Picur.

Gombóc Artúr felnézett, és éppen egy nagyot akart ugrani örömében, mikor eszébe jutott a kalitka, így hát csak mosolygott egyet, majd legyintett, majd sóhajtott.

– Hogy kerültél ide? Illetve oda? – kérdezte Picur.

– Haj, haj! – sóhajtozott Gombóc Artúr.

– Ebből nem értek semmit! Meséld el, és ne sóhajtozz közben, mert azzal csak az időt húzod! – kérte Picur.

– Jó! – egyezett bele Gombóc Artúr. – Ott kezdem, hogy éhes voltam. És hogy így éhesen ballagtam, megláttam egy kirakatban egy madarat, akit éppen etettek, sőt tömtek! Képzelhetitek, mit éreztem! Ekkor észrevett az a madár: „Várd 12meg, míg elmegy ez a kopasz, akkor húzd el azt a kallantyút a kalitkán!” Megvártam, míg elmegy a kopasz, elhúztam a kallantyút, a madár kimászott a kalitkából, én meg bemásztam. Vártam az ennivalót. Hozta is a kopasz, de közben így dünnyögött: „Na ez a vitaminkeverék majd használ! Ettől majd megjön az étvágyad!” És mindenféle vacak vitaminkeveréket nyomott a csőrömbe. Én mondtam, hogy csokoládét kérek, de nem lehetett jól érteni, mert újabb vitaminkeveréket hozott és még egy nagy lakatot, amit rákattintott a kalitkára! Azóta itt vagyok, és éhes vagyok, mert nem szeretem a vitamint!

Picur töprengett, törte a fejét, hogy mit lehetne csinálni, majd így szólt Gombóc Artúrhoz:

– Kiszabadítunk! Mivel most már vége a nyugtalanságomnak meg a rossz előérzetemnek. De tegyél úgy, mintha nem ismernénk egymást. Ez fontos, a taktika miatt!

– Jó! – mondta Gombóc Artúr. – És most már sóhajtozhatok? Könnyebben telik úgy az idő, meg nem érzem annyira az éhséget!

– Sóhajtozhatsz! – hagyta rá Picur, és bementek a madárkereskedésbe.

A kopasz ott állt a pultnál, és megkérdezte:

– Mi tetszik?

– Azt a kövér madarat kérem! – mondta Picur, és a kirakatban gubbasztó Gombóc Artúrra mutatott.

13

– Nem eladó! – mondta a kopasz. – Ő a cég reklámja. A madárbolt büszkesége. Képzeld, egyetlen éjszaka ilyen szép dagadtra hízott a speciális vitaminkeverékemtől. Az ám! Bizony! – Örömében ugrálni kezdett, s így kiabált: – Nézzétek csak, milyen kövér!

Majd Picurra nézett, még egy lakatot tett a kalitkára, s így szólt:

– Mondtam már, hogy nem eladó!

Picur kiment a madárkereskedésből. Kint hátat fordítottak a kalitkának, mert nem bírták nézni Gombóc Artúr bánatos képét.

– Itt csak Radírpók segíthet – súgta Pom Pom.

– De hogyan találjuk meg? – kérdezte Picur.

– Követjük a nyomát! Ugyanis amin Radírpók végigmászik, azt leradírozza. Tehát ahonnan hiányzik valami, arra járt Radírpók – magyarázta Pom Pom.

– Gyerünk! – mondta Picur. Majd egy pillanat múlva visszafordult, és kacsintott titokban Gombóc Artúrnak, hogy ne féljen, visszajönnek és kiszabadítják.

De Gombóc Artúr úgy tett, mintha nem ismerték volna egymást, csak sóhajtozott, meg lógatta a fejét.

Mentek az utcán, figyeltek jobbra-balra, hogy honnan hiányzik valami. Pom Pom találta meg az első nyomot: egy morcos bokszer állt a sarkon, és hiányzott a fél füle.

– Hihihi!! – vihogott Pom Pom.

– Mit nevetsz? Mi a csudát nevetsz?! – kérdezte a bokszer mérgesen.

– Nézd meg a tükörben – ajánlotta Pom Pom.

A bokszer megnézte magát a kirakatban, és rettentő dühös lett, morgott, és csikorgatta a fogát.

– Ki tette?! Ki volt az?! Összetöröm a csontját! Hol a fél fülem? Brrr! Hrrr!

Picurék gyorsan továbbmentek, s figyeltek jobbra-balra.

Egy villanyszerelő kapaszkodott a fél villanyoszlopba, és morgott és rugdalózott.

– Hol a villanyoszlop?! Az 14előbb még itt volt! Az előbb másztam fel rajta! Most hogy mászok le?!

Picurék gyorsan szedték a lábukat, nem törődtek a kalimpáló villanyszerelővel és azzal sem, hogy hatalmas forgalmi dugó keletkezett, mert a közlekedési lámpáról eltűnt a zöld jelzés.

– Nyomon vagyunk! – rikkantotta Pom Pom.

Siettek, rohantak, és csak futtában látták, hogy egy szakasz katona menetel az utcán, elöl lépkedett peckesen az őrmester. Nincs ebben semmi különös. A különös csak az volt, hogy a katonák is, az őrmester is mezítláb lépkedtek. Eltűnt a lábukról a cipő! Aztán láttak egy gyereket, aki három nagyot nyalt a levegőbe, mivel eltűnt a fagylaltja; s egy léggömbárust, aki nyugodtan álldogált, mert még nem vette észre, hogy léggömbjei elszabadultak.

Gyorsan szedték a lábukat, és egyszer csak az Állatkerthez értek. Be is sétáltak szépen, mert a nyomok erre vezettek. Rögtön egy síró-rívó zebrába ütköztek, aki mikor egy kicsit abbahagyta a sírást-rívást, így panaszkodott:

– Olyan vagyok, mint egy közönséges szamár! Hol vannak már a csíkjaim?! Ki hiszi el nekem, hogy zebra vagyok?!

– Ki van írva – vigasztalta Picur.

De a zebra csak legyintett.

– És aki nem tud olvasni? He?! Mert például én se tudok olvasni. Jaj nekem, jaj nekem!

Otthagyták a síró-rívó zebrát, és az oroszlánketrechez értek. Végre észrevették az állatok királyát: a sarokban lapult, és csendesen sírdogált. Még azt is észrevették, hogy óriási hús van előtte, de az oroszlán hozzá se nyúlt.

– Mi bajod? – szólt be Picur a rácson.

15

Az oroszlán selypegve válaszolt:

– Borzasztó asz én szerencétlenszégem!

– És miért selypítesz? – kérdezte Picur.

– Hát éppen esz asz! – selypítette az oroszlán, s egy pillanatra kitátotta a száját, és gyorsan be is csukta. Picurék ekkor látták, hogy az oroszlánnak nincs egyetlen foga se!

Picur sajnálta az oroszlánt, gyorsan felvágta neki a húst késsel-villával, s így szólt:

– Egyél! Ne búsulj, később csináltathatsz magadnak műfogsort.

– Micoda capász! Micoda capász! Néccétek, még a kici majmok isz kinevetnek! – sopánkodott az oroszlán. – De aszért köszönöm!

Picurék otthagyták a fogatlan oroszlánt, s figyeltek jobbra, figyeltek balra, de nem találtak több nyomot, ami Radírpókhoz vezethetne. Nem hiányzott sehonnan semmi.

Egyszer csak Picur lepillantott a földre, és észrevette, hogy mégiscsak hiányzik valami, vagyis hogy egy lyuk van a földön.

Lehajolt, és belesuttogott a lyukba:

– Radírpók! Radírpók!

Pom Pom is belesuttogott:

– Radírpók!

– Tessék! – hangzott a lyukból.

– Hova mész? – kérdezte Picur.

– Ausztráliába! – mondta Radírpók.

– Miért éppen Ausztráliába? – hökkent meg Picur.

– Mert az van szemben! Átfúrom a földgolyót és kipottyanok Ausztráliában. Különben mit akarsz?

Picur észbe kapott, abbahagyta a csodálkozást, s lekiáltott a lyukba:

– Gyere vissza! Segítened kell! Nagyon sürgős!

16

– Radírozni kell valamit? – kérdezte Radírpók.

– Igen. Egy lakatot. Illetve kettőt.

– Akkor megyek – hallatszott a lyukból. – Ausztrália megvár, nem szalad el! – és kisvártatva kibukkant a lyukból Radírpók feje.

– Gyerünk, gyerünk! – mondta izgatottan. – Most még benne vagyok a radírozásban.

„Azt elhiszem” – mormogta magában Picur. – „Elég, ha csak a bokszerre, a villanyszerelőre, az összetorlódott autókra, a gyerekre, a léggömbárusra, a zebrára és az oroszlánra gondolunk!”

Nem mondta ki hangosan, de azért óvatosságból ezt ajánlotta:

– Legjobb lenne, ha a táskámba tennélek!

– Jó! – mondta Radírpók, és bemászott Picur táskájába.

Ügettek, siettek, loholtak vissza a madárkereskedéshez.

Gombóc Artúr még mindig ott szomorkodott a kalitkában. Megmutatták Radírpóknak a lakatot.

– Semmi az egész! – legyintett Radírpók.

17

Majd füttyentett egy halkat, s elkezdte a radírozást. Először leradírozta a kirakatról a keretet szépen körbe-körbe, majd utána leradírozta a rácsot a kalitkáról s legvégül a két lakatot.

Gombóc Artúr csak állt, a száját is eltátotta, de nem mozdult.

– Gyere már – sürgette Picur.

– Most már ismerjük egymást? – kérdezte Gombóc Artúr.

– Hát persze! Most már szabad vagy, csak gyere már!

Gombóc Artúr Picur nyakába ugrott örömében. Picur intett Radírpóknak is, berakta a táskájába, és elindultak az iskolába.

Útközben Picur rágcsálást hallott. Gyorsan megnézte a táskája sarkát, hát éppen akkor pottyant ki a lyukon Radírpók.

– Hová mész? – kérdezte Picur. – Maradj itt!

– De mit csináljak itt? Nekem muszáj állandóan radírozni! Mivel állandóan viszket az orrom.

Picur körülnézett és meglátta a telefirkált falakat, a telerajzolt kerítéseket, és eszébe jutott valami.

– Lépj be a Köztisztasági Hivatalba! Biztosan felvesznek. És itt ez a csomó firkálás meg rajzolás, ezeket leradírozhatod – mondta.

Radírpók nagyon boldog lett.

– Ez az! Ez nekem való!

S rögtön neki is látott radírozni. Messziről kiáltott vissza:

– A Hivatalba utána is ráérek belépni!

 

18

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Festéktüsszentő Hapci Benő

Pom Pom ült az ágon, leskelődött, nézelődött, várakozott, hogy mikor jön már Picur.

Jött egy fekete kutya, jött egy kopasz ember, jött egy fehér macska, de Picur nem jött!

„Ha nem jön, nekem kell odamenni. Lehet, hogy beteg” – töprengett Pom Pom. S úgy is tett. Egy néni kosarán, egy bácsi kalapján s egy macska hátán elment Picurhoz.

Benézett az ablakon, hát látta, hogy Picur az ágyban fekszik, be van kötve a torka, és hatalmasakat tüsszent.

„Jól sejtettem” – dünnyögött Pom Pom, és beugrott az ablakon.

– Szia, Picur! – köszönt vidáman, hogy jobb kedvre derítse a beteget.

– Hapci! – válaszolt Picur.

– Egészségedre!

– Hapci! – tüsszentett újra Picur.

– Beteg vagy? – kérdezte Pom Pom, de csak azért, hogy a beszélgetés ne akadjon meg.

– Haa-aap-cii! – felelte Picur.

„Hm!” – tűnődött Pom Pom. – „Így nem lehet csevegni meg társalogni, ha minden felelet egy tüsszentés. Nincs más hátra, nekem kell egyedül beszélni.”

– Hapci! – tüsszentett rá Picur.

19

– Ez is tüsszentés? – vágott bele a közepébe Pom Pom. – Hallanád csak Hapci Benőt! Az aztán tud tüsszenteni.

– Haa-aap-cii! – tüsszentett Picur, ami azt is jelentette, hogy még nem hallott sohasem róla, és gyorsan mesélje el.

Pom Pom nem kérette magát sokáig, hanem így folytatta:

– Elképzelheted, hogy mennyire idegesített mindenkit ez az állandó tüsszögés meg hapcizás meg prüszkölés.

Picur a vállát vonogatta, hogy nem tehet róla, nem akarattal csinálja, de egyszerűen nem lehet visszatartani, mivel beteg.

Pom Pom gyorsan elterelte a betegségről a beszédet:

– Ne értsd félre! Nem rólad mesélek, hanem Festéktüsszentő Hapci Benőről. És engem a te tüsszögésed egyáltalán nem idegesít.

Bezzeg Festéktüsszentő Hapci Benőtől rettegett már az egész város!

Nem is lehet ezen csodálkozni. Már lepotyogott az összes cserép a tetőről. Már megrepedezett minden fal. Már lehullott minden levél a fáról. A sok tüsszentéstől!

Úgyhogy a város lakói egy nap elhatározták, hogy nem tűrik tovább, nem fognak folyton összerezzenni meg megijedni a sok tüsszentéstől. Összegyűltek mind Festéktüsszentő Hapci Benő házánál, nekitámaszkodtak, nekiveselkedtek meg rugaszkodtak, és kitolták a városból. Ki, egészen a város végére s még onnan is egy kicsit kijjebb.

20

Festéktüsszentő Hapci Benő nagyon elcsodálkozott, mikor megindult a háza kifelé a városból, de nem csinált semmi mást, mint hatalmasakat és csodálkozókat tüsszentett.

– Tüsszöghetsz már! Amennyit csak akarsz! Minket már nem idegesítesz többé! – kiáltoztak neki a város lakói, majd elégedetten visszaballagtak a városba, ahol végre megszűnt az állandó tüsszögés. Csend volt és nyugalom. Visszarakták a cserepeket, megcsinálták a falakat, megöntözték a fákat, hogy hátha kinőnek újra a levelek.

De Festéktüsszentő Hapci Benő nem bírta sokáig a magányt, belopakodott a városba. Mellékutcákon settenkedett meg osonkodott, hogy lehetőleg ne vegyék észre.

Az egyik mellékutcában egy harcias kapitány festette a kerítését éppen. Dirmegett meg dörmögött közben a bajusza alatt.

Festéktüsszentő Hapci Benő, mikor meglátta, vissza akart fordulni, emlékezett rá, hogy a harcias kapitány tolta a házat legjobban, vagyis nem akart találkozni vele. De hiába, már késő volt a visszafordulás, mert az orra remegett meg ágaskodott meg megrándult, meg kitágultak a cimpái, és egy óriásit tüsszentett. Az utolsó pillanatban még zsebkendő után akart nyúlni, de közben eszébe jutott, hogy minden zsebkendője mosásban van, így hát nem maradt másra idő, mint egy kis fej-lehajtásra. Így történhetett, ahogy lehajtotta egy kicsit a fejét, hogy egyenesen a festékesvödörbe tüsszentett. Telibe találta a festékesvödröt!

Az óriási tüsszentés kizúdította a vödörből az összes festéket, rá a kerítésre.

Egy pillanatig mind a kettőnek elállt a lélegzete! Festéktüsszentő Hapci Benőnek az ijedtségtől, hogy jaj, most mi lesz? A kapitánynak az álmélkodástól: hogy milyen gyönyörűen be lett festve a kerítés, ráadásul egy pillanat alatt, mikor pedig ő egy egész napot rászánt.

21

A kapitány szólalt meg először:

– Köszönöm!

Valamit még dirmegett meg dörmögött a bajusza alatt, de azt nem lehetett érteni.

Majd még egyszer hangosan ezt mondta:

– Nagyon köszönöm!

Majd habozott egy pillanatig, de aztán mégis átölelte Festéktüsszentő Hapci Benőt.

Akik látták, nem hittek a szemüknek. Pedig elég sokan látták, mivel a hatalmas tüsszentésre összeszaladt az egész város.

– Nahát! Nahát! – csodálkoztak, meg meresztették a szemüket.

De akkor meresztették csak igazán, mikor közelebb jöttek, és látták, hogy a kapitány kerítése teljesen be van festve. És azt is megértették végre, hogy a kapitány miért ölelgeti Festéktüsszentő Hapci Benőt, annak dacára, hogy félt az influenzától. A kapitány bólogatott meg dirmegett meg dörmögött, majd hangosan ezt mondta:

– Ő tette! – és rámutatott a szerényen mosolygó Festéktüsszentő Hapci Benőre.

Festéktüsszentő Hapci Benő mosolygott rendületlenül, mivel életében először dicsérték meg és ölelték át a tüsszentéséért. Amíg mosolygott, még a tüsszentésről is elfelejtkezett, de nem sokáig.

Először egy aprót rándult az orra hegye, majd finom bizsergések futkostak az orra tövéig, majd egy picit jobbra csavarta, majd egy picit balra csavarta. A remegések felerősödtek, a bizsergések meggyorsultak, a csavarodás hatalmassá vált, az orra pedig felemelkedett az ég felé, mint egy légelhárító ágyú.

– Várj! Várj! Várj! – kiáltoztak neki.

Majd gyorsan hozzátették:

– Gyerünk! Erre! Erre!

És tuszkolták gyorsan Festéktüsszentő Hapci Benőt a következő házhoz. 22A ház gazdája egy vödör festéket hozott ki, és Festéktüsszentő Hapci Benő elé tartotta.

– Ebbe tüsszents!

Festéktüsszentő Hapci Benő levegőt vett, és óriásit tüsszentett a vödörbe.

A szürke, ütött-kopott falú ház egy szempillantás alatt gyönyörű kék lett.

Ámuldozva nézték, csodálkozva bámulták! De nem sokáig ámuldoztak meg bámuldoztak, mert Festéktüsszentő Hapci Benő orra hegye finoman megremegett, bizsergett, meg jobbra-balra rándult. Vagyis gyorsan a következő házhoz tolták, egy vödör festéket tartottak az orra elé, s azt mondták:

– Ebbe tüsszents!

És Festéktüsszentő Hapci Benő tüsszentett, szívből és igazán tüsszentett, s mikor nem tüsszentett, akkor meg mosolygott. A város lakói visszamosolyogtak rá szívből és igazán.

Így mentek házról házra, utcáról utcára.

És gyönyörű kékre, meg sárgára, meg pirosra, meg zöldre, meg barnára, meg lilára, meg rózsaszínre, meg narancsvörösre, meg drappra, meg a szivárvány minden színére festette a házakat, kerítéseket, kutyaólakat és nyúlketreceket.

A templomtoronynál volt egy kis vita. Egyesek azt mondták, hogy lilára fessék, mert ilyen nem lesz több a világon. Mások azt mondták, hogy ez hülyeség, mindenki rajtuk fog röhögni meg a lila templomtornyon, s amellett kardoskodtak, hogy csakis komoly-kékre kell festeni. Megint mások pedig azt mondták, hogy ez nem kisebb badarság, mint a lila, mivelhogy az ég is kék, és semmi sem fog látszani a toronyból. Legjobb, ha egyszerűen fehérre festik.

Ám Festéktüsszentő Hapci Benő nem tudta kivárni a vita végét, az orra hegye remegett meg bizsergett meg jobbra-balra csavarodott, és óriásit tüsszentett az elébe tartott lila, kék meg fehér festékbe.

A vita azonnal abbamaradt, s tulajdonképpen mindenkinek igaza lett, mert a torony lila, kék és fehér színben pompázott. Elégedetten nézte mindenki. Akinek a lila tetszett, a lila részt nézte, akinek a kék, az a kéket s akinek a fehér, az a fehéret.

23

Majd Festéktüsszentő Hapci Benőre mosolyogtak és megéljenezték.

– Nem fáradtál el a tüsszentésben? – kérdezték, mikor már az egész város be volt festve.

– Én sose fáradok el a tüsszentésben – mondta Festéktüsszentő Hapci Benő.

Majd hozzátette, kicsit célozgatva:

– És még nincs minden ház befestve!

A város lakói megértették a célzást, a homlokukra csaptak, hogy persze! Hiszen éppen Festéktüsszentő Hapci Benő háza nincs még befestve! És hogy azért nincs befestve, mert nincs is bent a városban.

Gyorsan a város végére rohantak, és visszatolták Festéktüsszentő Hapci Benő házát, éspedig egyenest a főtérre, a templomtoronnyal szembe.

– Milyenre fested? – kérdezték kíváncsian.

Festéktüsszentő Hapci Benő töprengett: „Legyen kék? Vagy legyen piros? Vagy legyen lila? Vagy legyen sárga? Vagy legyen zöld? Vagy legyen barna? Vagy legyen rózsaszín? Vagy legyen drapp? Vagy legyen narancsvörös? Vagy legyen óarany? Hm! Hm! Egyáltalán nem könnyű eldönteni, ha az embernek a saját házáról van szó!”

A város lakói izgatottan várták, hogy milyen színt választ Festéktüsszentő Hapci Benő.

De Festéktüsszentő Hapci Benő nem választott. Sőt, széttárta a karját, és így sóhajtott:

– Nem tudok választani. Mindegyik szín szép!

24

– Hm! Igaz – hümmögtek meg helyeseltek a város lakói. – Mindegyik szín nagyon szép!

Vagyis ők se tudtak tanácsot adni, hogy milyenre fesse Festéktüsszentő Hapci Benő a házát.

– Legjobb lesz, ha elhalasztom az egészet! – mondta végül.

De a tüsszentést nem hagyta abba. Sőt! Most tüsszentgetett aztán igazán! És aki arra járt éppen, hangosan bekiáltott:

– Egészségedre, Festéktüsszentő Hapci Benő!

– Köszönöm! – felelte ilyenkor Festéktüsszentő Hapci Benő két tüsszentés között.

És a festést sem hagyta abba. Nem ám! Rájött ugyanis, hogy nem csak házakat, nem csak kerítéseket meg templomtornyot meg nyúlketrecet tud befesteni. Hanem vászonra is tud rendes képeket pingálni-tüsszenteni, mint a híres festők. Erre pedig úgy jött rá, hogy reggel mosakodás után, mikor éppen törölközni akart, egy hatalmasat tüsszentett. Bele éppen a vászontörölközőbe.

Hát ahogy nézi a törölközőt, még a szája is nyitva maradt a csodálkozástól. A törölközőn egy gyönyörű kék rózsa volt!

Majd törte a fejét, hogy mitől lett kék a rózsa.

„Biztosan a szappantól” – dünnyögte. – „Mivel kék a szappanom, s biztos a kék szappanhabot tüsszentettem rá!”

Kitette a törölközőt száradni a kerítésre. Jöttek is ám sorba a város lakói bámészkodni, csodálkozni meg szájat tátani!

– De szép rózsa! De szép kék rózsa!

25

Majd gyorsan mindenki hazaszaladt törölközőért, s hozták lobogtatva.

– Fessél le engem is!

Festéktüsszentő Hapci Benő bólogatott, hogy jól van, jól van.

Kerített egy festőállványt, a festékboltból elhozatta az összes festéket, és szépen sorban lefestett mindenkit. A harcias kapitányt a pipájával, a kovácsot a kalapácsával, a csizmadiát a kaptafájával és a harangozót a harangkötéllel.

Ezenkívül egy-egy zsebkendőre ráfestette-tüsszentette a kedvenc macskákat, a harapós kutyákat, a locsi-fecsi papagájokat, a fehéregereket és a tengerimalacokat.

Mikor már majdnem mindenkit lefestett, s mikor már elfogyott minden törölköző és zsebkendő, egyszer csak berobogott szuszogva Gombóc Artúr, a dagadt madár, két hatalmas bőrönddel.

– Most jutott a fülembe a hír, hogy milyen csodálatos festő vagy! Ugyanis éppen a szomszédos faluban voltam csokoládéért. Nagyon jó, fogyókúrás csokoládék érkeztek. Igen. Vagyis nem tudnál engem is lefesteni?

Festéktüsszentő Hapci Benő bólogatott, hogy dehogynem!

– És a csokoládékat? – érdeklődött Gombóc Artúr.

– A csokoládékat is – biccentett Festéktüsszentő Hapci Benő.

Ám Gombóc Artúr a homlokát ráncolta.

– De sok csokoládé van ám! – bökte ki végül. – Ilyen kis vacak törölközőre meg zsebkendőre nem fér rá. Nem is beszélve rólam! És nem szeretném, hogy bármi is lemaradjon. Például a fülem vagy az orrom, vagy akár egy darab csokoládé is.

Festéktüsszentő Hapci Benő megértően hümmögött meg töprengett, majd eszébe jutott valami.

– Van otthon tiszta lepedő? Hozd el, arra ráfér minden!

Gombóc Artúr borzasztóan boldog lett. Nagyot rikkantott.

– Van! Ez a megoldás! Rohanok és hozom! Addig vigyázz a csokoládémra!

Elrohant, s hozta is a lepedőt.

Szépen kifeszítették a kerítésre, Gombóc Artúr felállt egy székre, egy másik 26székre a kinyitott bőröndöket rakták a csokoládéval, s Festéktüsszentő Hapci Benő aprókat tüsszentve telefestette a lepedőt.

– Most meg leszel örökítve az arcképen – mondta két tüsszögés között.

Igen ám, de a festés elhúzódott, Gombóc Artúr meg szórakozottan hol az egyik bőröndbe markolt, hol a másik bőröndben turkált. Mit szépítsük? Mire kész lett a kép, elfogyott a csokoládé!

– Hm! Hm! – vakargatta fejét Gombóc Artúr. – Most meg elfogyott a csokoládé.

– Ne búsulj! – vigasztalta Festéktüsszentő Hapci Benő. – Itt a festményen örökre megvan az egész. Mind a két bőrönddel!

Megcsodálták a festményt, s Gombóc Artúr is megvigasztalódott.

„Ha ránézek, mindig látom, hogy volt két bőrönd csokoládém” – mormogta.

Majd összecsavarta a lepedőt, a hóna alá csapta, megmarkolta az üres bőröndöket, s hazaballagott.

Festéktüsszentő Hapci Benő még sokáig integetett utána, búcsúzóul aprókat 27tüsszögött a levegőbe, s csak úgy röptében zöldre festett egy verebet meg egy kíváncsi szarkát, majd a házára nézett…

– Milyen színűre fessem? – töprengett.

De nem tudta eldönteni sohasem, és így esett, hogy a városban csak egyetlen ház nem volt befestve semmilyen színűre: Festéktüsszentő Hapci Benőé. Pedig még rengeteget tüsszögött, és rengeteg képet festett, s a város lakói szobrot akartak neki állítani, mert olyan híres lett, de nem találtak olyan szobrászt, aki tüsszögő szobrot tudott volna csinálni.

Így hát csak egy táblát állítottak fel a város végében, s ezt írták rá:

 

„ITT LAKIK FESTÉKTÜSSZENTŐ HAPCI BENŐ.

A VÁROS BÜSZKESÉGE, AKI IDE BELÉP, MONDJA AZT,

HOGY EGÉSZSÉGÉRE!”

 

28

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Bátor Tintanyúl

Picur sietett az utcán, az egyik kezében táska volt, a másik kezében az aprópénz.

Pom Pom egy ágon csücsült, egy nagy fa kinyúló ágán, és kíváncsian figyelte a siető Picurt. Hogy kicsoda Pom Pom? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer meg olyan! Most milyen? Most leginkább egy szőrös sapkához hasonlít. Egy kíváncsian figyelő, szőrös sapkához!

Picur a nagy fa alá ért, és ezt mondta sokszor egymás után:

– Kék, piros! Kék, piros!

Pom Pom fülelt, de nem értett semmit az egészből, egy kukkot se. Lekiáltott hát, mert Picur észre se vette őt, s már tovább akart menni.

– Szia, Picur! Hova rohansz?

Picur megtorpant s felnézett.

– Szia, Pom Pom! A papírboltba. Kék, piros! Kék, piros!

– És miért mondod folyton, hogy „kék, piros, kék, piros”?

– Hogy el ne felejtsem! – válaszolta Picur, és már indult is.

– Veled mehetek? – kérdezte Pom Pom.

Picur bólintott, Pom Pom a fejére ült, mint egy sapka, majd ő is mondogatta, hogy „kék, piros, kék, piros”, bár még mindig nem értett egy szót sem az egészből. És senki, de senki sem értette, hogy miért rohan Picur, és miért mondja, hogy kék, piros, és senki, de senki sem értette, hogy miért mondja a sapkája is.

Így értek a papírbolthoz.

29

A papírboltban a pult mögött egy nagy bajuszú eladó álldogált. Nyájasan elmosolyodott, mikor meglátta a belépő Picurt. Még a bajuszán is pödört egyet.

– Mi tetszik? – kérdezte a bajusz mögül. Picur nem mosolygott, hanem gyorsan mondta, hogy el ne felejtse:

– Kérek egy üveg kék tintát meg egy üveg piros tintát!

Pom Pom bólintott, hogy aha! Minden világos! Ezt jelentette hát a „kék, piros”.

De a nagy bajuszú eladónak semmi sem volt világos, kíváncsian kérdezte:

– Mire lesz?

– A kék tinta tornaórára, a piros tinta énekórára – felelte Picur.

– Értem… – mondta a nagy bajuszú, holott nem értette, hogy miért kell az énekórára, különösen a tornaórára színes tinta, de nem firtatta, csak felsóhajtott, s így mormogott a bajusza alatt: „Már csak egy évem van a nyugdíjig! Addig fél lábon is kibírom!”

Odaadta a kék és a piros tintát, a fiókba rakta az aprópénzt, és kifejezéstelen szemmel bámult a távozó kislány után. „Még a sapkája is olyan furcsa!” – suhant át az agyán, de nem foglalkozott vele többet, vigyázott az idegeire.

Picur az egyik kezében fogta a táskát, a másik kezében a két tintásüveget, így siettek-loholtak az utcán.

Annyira siettek és annyira loholtak, hogy a sarkon nem vették észre a kanyarban a gödröt. Picur megbotlott, elejtette a két üveget, az üvegek eltörtek, a tinta kifolyt.

30

– Ajajajaj! – mondta Pom Pom. – Ez a vacak gödör!

Majd visszaevickélt Picur búbjára, mert a megbotlástól kicsit előrecsúszott.

Picur nem szólt semmit, leült egy padra, és sírva fakadt bánatában és mérgében, hogy most oda a tinta, és hogy miért nem figyelt jobban arra a vacak gödörre!

Pom Pom együttérzően hümmögött meg krákogott, majd ezt mondta:

– Ne sírj! Azt nem bírom! Meséljek neked Bátor Tintanyúlról?

Picur abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét.

– Mesélj – szipogta.

– Figyelem! – rikkantott Pom Pom. – Kezdődik a mese! Bátor Tintanyúl úgy született, hogy egy üveg kék tinta és egy üveg piros tinta kifolyt az aszfaltra.

Jött egy csizma, belelépett, majd kényeskedve törölgette az aszfaltba a lábát, így lett a két hosszú füle.

Odapattant egy labda, így lett a pamacsfarka.

31

Arra jött egy fiú, egy ággal négy lábat húzott neki.

Jött egy kutya, megugatta. De Bátor Tintanyúl, aki kék és piros színű volt, nem ijedt meg, felállt. És pofon legyintette a kutyát. A kutya behúzta a farkát, és szó nélkül elsomfordált. Bátor Tintanyúl erre még bátrabb lett, kidüllesztette a mellét, és így szólt:

– Hrrr, hhrrrr! Mak-mak! Én vagyok Bátor Tintanyúl! Mindenki reszkessen!

Majd döngő léptekkel elindult.

Egy-egy vékonyabb fát csak úgy fél kézzel megrázott, az ágakon rémülten kapaszkodtak a verebek.

A lábával meg csak úgy menet közben felborogatta a kukabödönöket.

Majd sorra becsapkodta az utcára nyíló ajtókat.

Rálépett egy gumilabdára, a labda kipukkadt.

Ahogy ment peckesen, meglátott egy csúzlival lövöldöző fiút. Egyenesen felé tartott.

– Állj, vagy lövök! – figyelmeztette a fiú.

De Bátor Tintanyúl gúnyosan nevetett, csípőre tette a kezét, s így szólt:

32

– Lőj csak, te pupák!

A fiú mérges lett, megcélozta Tintanyúl fülét, és lőtt. De a kő simán átment a tintafülön, a lyuk meg azonnal összeforrt. A fiú remegett, ilyet ő még sohase látott!

Bátor Tintanyúl rámordult:

– Morrrdizomadta! Hrrr! Hrrr! Majd adok én neked, te füllyukasztó! Tűnj el a szemem elől, te csúzlihuszár!

A fiúnak nem kellett kétszer mondani: iszkiri, elfutott.

Bátor Tintanyúl tovább sétálgatott meg lépegetett, és találkozott egy utcai cirkusszal. A cirkusz két személyből állt: egy idomítóból és egy foghíjas oroszlánból. Mind a kettőn csíkos trikó volt. Az idomító rekedten kiabált:

 

Csak tessék, csak folyvást, óriási szenzáció! Itt ez a rettenetes oroszlán! Itt van neki a rettenetes szája! Aki bele meri dugni a fejét a rettenetesen kitátott szájába, az kap egy fagylaltot! Csak tessék, csak folyvást, óriási szenzáció!

 

Sokan körülállták őket, de mondanom se kell, hogy senki se merte a fejét az oroszlán szájába dugni.

Ekkor Bátor Tintanyúl odalépett az oroszlánhoz, és jó hangosan így szólt hozzá:

– Mondd, hogy á! Hunyd be a szemed, nyisd ki szád!

– Á! – mondta az oroszlán bambán, behunyta szemét, és kitátotta a száját.

33

Bátor Tintanyúl szépen bemászott az oroszlán szájába, és onnan mondta az idomárnak:

– Kérem a fagylaltot! – Majd integetett, csókokat hintett a közönségnek.

A körben állók a hasukat fogták, úgy nevettek, az oroszlán behunyt szemmel tátotta a száját. De az idomár nagyon mérges lett, amiért csúfot űztek belőle meg a cirkuszából.

Óvatosan hátrasomfordált, és alattomosan rálépett az oroszlán farkára. Az oroszlán ijedtében becsukta a száját, kinyitotta a szemét, és azt akarta kérdezni, hogy ki volt az. De nem tudott beszélni, mert Tintanyúl a szájában volt.

A közönség szörnyülködött, az idomár gonoszul villogtatta a szemét.

De Bátor Tintanyúl nem esett kétségbe, kinyúlt a foghíjon, megcsiklandozta az oroszlán orrát meg a bajuszát.

Az oroszlán vastag hangon rötyögött meg kuncogott: höhöhö! És rötyögés közben kinyitotta a száját. Tintanyúl kimászott, leporolta magát és így szólt az idomárhoz:

– Most már két fagylaltot kérek! Veszélyességi pótlék!

Az idomár mit tehetett, savanyú képpel odaadta a két fagylaltot. De Tintanyúl nem szerette a fagylaltot, átnyújtotta egy fiúnak meg egy kislánynak. Majd nagy peckesen továbbsétált.

Hát ahogy sétált, keserves cincogás ütötte meg a fülét. Egy egér futott arra, az egyik lábán egérfogót vonszolt. Cincogva mutogatott visszafelé, majd elbújt Tintanyúl háta mögött.

Ebben a pillanatban vérszomjas macskanyávogás hallatszott.

34

– Az egé-ér az enyé-é-ém!

Bátor Tintanyúl a csípőjére tette a kezét, és rámordult a macskára:

– Hrr! Brr! Ne nyávogj a fülembe!

Majd levette az egér lábáról az egérfogót, és a macska orrára csíptette.

A macska elsompolygott, orrán az egérfogóval, s ezt morogta orrhangon:

– Hát akkoh mit heggelizzek?!

– Egyél tejet! Kenyérrel! Meg sok gyümölcsöt! – kiáltotta utána Bátor Tintanyúl.

Hamar híre ment Bátor Tintanyúlnak, s nemsokára egész kis sereg követte, tisztes távolból persze, hiszen olyan félelmetesen düllesztette ki a mellét, villogtatta a szemét, billegette a fülét.

Követték a kutyák, a macskák, a gyerekek, az utcaseprők, a postások és a háztetőn a kéményseprők.

Egy gyönyörű kis térre értek. A tér közepén állt egy gyönyörű kis szökőkút. Bár nem működött, mert a parkőr minden reggel elzárta a vizet takarékosságból, de így is gyönyörű volt! A parkőr a szökőkút peremén üldögélt, és őrizte a parkot.

Bátor Tintanyúl megcsodálta a gyönyörű kis teret, a gyönyörű szökőkutat meg a parkőrt. Majd körülnézett, és így szólt:

– Én vagyok Bátor Tintanyúl!

Körben elismerően mormogott mindenki.

35

Bátor Tintanyúl a szökőkútra csapott.

– Ez lesz a palotám!

Mindenki helyeslően bólogatott. A parkőr a vállát vonogatta, hogy neki mindegy, csak ne szemeteljen senki.

Bátor Tintanyúl most szúrós szemmel a kutyákra nézett, majd így szólt:

– És mindennap megeszek egy kutyát!

A kutyák remegve hátrébb húzódtak.

Most a macskákra nézett szúrósan.

– Meg egy macskát!

A macskák is hátrébb húzódtak.

Tintanyúl balra nézett, ahol az utcaseprők álltak.

– Meg egy utcaseprőt!

Az utcaseprők elbújtak a fák mögött.

36

– Meg egy postást!

A postások behúzódtak a kapualjakba.

Bátor Tintanyúl felnézett a háztetőkre, s élesen rikkantotta:

– Meg egy kéményseprőt!

A kéményseprők remegve belebújtak a kéményekbe.

A parkőr a térdét csapkodta, úgy nevetett, még a könnye is kijött, s ezt mondogatta: „Nahát! Hah! Nahát! Hihi! Ilyet még az öregapám se látott! Hahaha! Hihihi!”

Bátor Tintanyúl ránézett a röhögő parkőrre, és így folytatta:

– Meg egy parkőrt!

A parkőr egyből abbahagyta a nevetést, meg a vihorászást, meg a hihizést, mérgesen összeráncolta a homlokát, felállt, és egy nagyot bömbölt:

– Majd adok én neked parkőrt enni! Tudhatnád, hogy a legbátrabb és legerősebb ember a világon a parkőr!

Ezzel odament a csaphoz, és kinyitotta. A szökőkút spriccelni kezdett, és a víz elmosta Bátor Tintanyulat.

37

Pom Pom felsóhajtott.

– De azért ő volt a legbátrabb Tintanyúl! Még most is élhetne, ha nem akarta volna megenni a parkőrt.

Picur nevetett, kacagott, alig bírta abbahagyni, az oldalát fogta, nekidűlt a pad támlájának. Pom Pom elégedetten nézte. „Legalább már nem sír!” – mormogta büszkén.

Picur végre felállt, de még mindig nevetett.

– Gyere! – mondta. – Vennünk kell két üveg tintát.

Visszamentek a papírboltba.

– Kérek egy üveg kék tintát meg egy üveg piros tintát – mondta Picur kuncogva.

– Ez most minek lesz? – kérdezte a nagy bajuszú eladó savanyú képpel.

– Ebből lesz a Bátor Tintanyúl! – Közelebb hajolt titokzatos képpel az eladóhoz. – Csak vigyázni kell, hogy ne akarja megenni a parkőrt! Akkor hosszú életű lesz!

Az eladó behunyta a szemét, és nem szólt semmit.

Picur kiszaladt a boltból, s futott az iskoláig, és csodák csodája, egyszer se ejtette el a tintásüvegeket!

Az iskola előtt elbúcsúztak, Pom Pom felugrott egy kinyúló ágra.

– Megvárhatlak? – kiáltott Picur után.

– Megvárhatsz! – mondta Picur. – Legközelebb miről mesélsz?

– Madárvédő Golyókapkodóról – suttogta Pom Pom, s fel-alá hintázott a kinyúló ágon.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

38

 

Madárvédő Golyókapkodó

Picur csavargatta a nyakát, tekergette a fejét, de nem látta Pom Pomot, azután felszólt a levegőbe, csak úgy vaktában, az ág felé:

– Szia, Pom Pom! Iskolába! De egyáltalán nem rohanok! Hol vagy? Nem látlak! Miért bújtál el?

– Gyere közelebb! – kérte Pom Pom.

S mikor Picur közelebb jött, szépen ráült a fejére, és onnan sugdosott:

– Mert lőnek! Azért bújtam el! Az előbb is elzúgott felettem egy kavics! És én nem szeretem, ha kavicsok röpködnek meg zúgattyúznak körülöttem. Nagyon nem szeretem! Mi vagyok én? Céltábla?

Míg Pom Pom dohogott meg morgott meg méltatlankodott, arra repült, arra bukdácsolt egy tépett tollú kismadár. Csak úgy zúgtak meg fütyültek körülötte a kavicsok.

– Jaj! – mondta a kismadár. – Ez majdnem eltalált! Segítség!

Picur felpillantott a kismadárra, és látta, hogy ennek a fele se tréfa.

– Engedd meg, hogy a fejedre szálljon, illetve az én fejemre! – súgta oda Pom Pomnak, majd integetett a kismadárnak. – Ide, ide!

A kismadár rászállt Picur fejére, illetve Pom Pomra, aki morgott is azonnal, hogy mi vagyok én, madárfészek?! De azért betakargatta a lihegő-pihegő kismadarat.

A környező bokorból egy fiú dugta ki a szeplős képét.

– Nem láttátok a madaramat?! Azt én lőttem! Az az enyém!

Újratöltötte a csúzliját, és szúrós szemmel nézett körül.

Picur óvatosan megrázta a fejét, vele rázódott Pom Pom és az elrejtőzött kismadár is –, hogy nem, nem, nem látták. Majd gyorsan továbbmentek.

39

– Hej, csak lenne itt Madárvédő Golyókapkodó! – sóhajtotta Pom Pom. – Majd megtanítaná ezt a pulykatojásképűt kesztyűbe dudálni!

Picur azonnal megállt.

– Nem tudod, hol van? És ki az a Madárvédő Golyókapkodó?

– De tudom! Csak meneküljünk ki ebből a golyózáporból! – sürgette Pom Pom.

Mikor kiértek a golyózáporból, Picur újra megkérdezte:

– Ki az a Madárvédő Golyókapkodó? Mesélj róla!

– A madarak barátja – mondta Pom Pom. – Szereti a madarakat, és nagyon nem szereti, ha lövöldöznek rájuk!

– Akkor ne álldogáljunk itt! Akkor ne fecserésszünk és ne mesélgessünk itt! Gyerünk, gyerünk! – csipogott a kismadár.

– Ennek hogy megjött a hangja! – morgott Pom Pom.

De Picur elvágta a csipogást meg a morgást, gyorsan megkérdezte, mielőtt még összevesznének:

– Merre lakik Madárvédő Golyókapkodó?

– Arra! – mondta Pom Pom. – Azután meg amarra. Ott jobbra fordulunk, akkor meg emerre. Ott meg balra térülünk, azután egyenesen, azután fel, azután le, azután átlósan, azután keresztbe, azután meg hosszában, azután meg…

– Állj! – mondta Picur. – Zúg a fejem! Elég, ha csak mutatod az utat. Némán!

Elindultak, mentek, loholtak arra meg erre, jobbra meg balra, egyenesen, föl és le, átlósan, keresztbe és hosszába. S el is érkeztek Madárvédő Golyókapkodó házához.

Az ajtó előtt megálltak és tanakodtak.

– Kopogjunk! – javasolta Picur.

– Hátha alszik – vélte Pom Pom. – Legjobb, ha csak finoman köhögünk.

40

– Csiripeljünk! Hiszen értenie kell a madarak beszédét! – csipogta a kismadár.

Nem tudták eldönteni, hogy melyik is a jó, így hát kopogtak is, meg finoman köhögtek is meg csiripeltek is.

Az ajtó azonnal kinyílt, s nyájasan mosolyogva kinézett rajta Madárvédő Golyókapkodó.

– Mi tetszik? – kérdezte mély, meleg hangon.

– Nagyon nem tetszik, hogy csúzlival lövöldöznek meg kaviccsal zúgattyúznak – rázta a fejét Picur, és vele rázkódott Pom Pom és a kismadár is.

Madárvédő Golyókapkodó szigorú arcot vágott.

– Rólam mindenki tudja, hogy aranyszívem van! És hogy nagyon szeretem a madarakat. És hogy nem szeretem, ha lövöldöznek rájuk! Terád is lőttek?

Picur nemet intett, majd a fejére mutatott.

A kismadár azonnal Madárvédő Golyókapkodó zsebébe repült, s onnan csipogott.

– Énrám lőttek! Itt maradhatok? Itt jó! Itt nem lőnek rám, és nem ráznak állandóan, mint egyesek. Már majd elszédültem az állandó fejrázástól!

41

Pom Pom morgott:

– Az előbb még jó voltam!

Madárvédő Golyókapkodó ránézett.

– Te is madár vagy? Külföldi?

Picur válaszolt, mivel úgy látta, hogy teljesen elfeledkeznek a csúzliról meg a lövöldözésről.

– Nem, ő nem madár. Ő Pom Pom! És amarra csúzliznak meg zúgattyúznak! Ott arra, ahonnan jöttünk.

Madárvédő Golyókapkodó megértette és meleg hangon így szólt:

– Mindjárt intézkedem. És ne féljetek! Majd ez a kismadár mutatja az utat.

Kitárta két karját, és zsebében a kismadárral felrepült, körözött egyet-kettőt, és huss – elszállt.

– Menjünk utána – súgta Pom Pom. – Kíváncsi vagyok, hogy csinálja.

– De nem tudunk repülni – mondta Picur. – Hogyan menjünk utána?

– Gyalog. Majd alulról nézzük.

El is indultak, mentek lent a földön, és alulról nézték, hogy Madárvédő Golyókapkodó halált megvető bátorsággal a kavicszáporba repült, és röptében elkapkodta a kavicsokat. Olyan ügyesen és fürgén szedte össze, hogy még véletlenül se talált el egy madarat se a kavics!

42

Az előbbi pulykatojásképű fiú csodálkozva bámult a levegőbe, majd több pulykatojásképű is kibújt a bokorból, azok is bámultak, majd mindnyájan dühösen földhöz vágták a csúzlijukat, rá is tapostak, s azt sziszegték a foguk között: ósdi fegyver! Ósdi fegyver!

Majd elrohantak a sportboltba.

Madárvédő Golyókapkodó tűnődve nézett utánuk, és óvatosságra intette az örvendezve csipogó-csiripoló madarakat.

– Azt hiszem, még nincs vége. Azt hiszem, hogy most kezdődik az igazi haddelhadd!

Óvatosságból egy nagy parafa lapot vett elő és a nadrágjába dugta.

– Biztos, ami biztos! – dünnyögte.

Nyugtalanul keringett a levegőben, és várta a pulykatojásképűeket.

Azok jöttek is hamarosan, és diadalmasan lóbálták a légpuskákat. Majd céloztak és lőttek, és valóságos golyózáporral árasztották el a fák tetejét, a riadtan menekülő madarakat. Madárvédő Golyókapkodó suhant, röpködött, kapkodta a golyókat, ihegett-lihegett, majd fáradtan megtörölte a homlokát.

– Vége az első menetnek, elfogyott a golyójuk! – sóhajtotta. – Épp ideje, mert már nehezen röpködök a sok ólomtól!

Kivette a nadrágjából a parafa lapot, és kirázta belőle az ólomgolyókat. Majd töprengve ráncolta a homlokát.

– Valamit ki kell találni – dünnyögte.

A kismadár kidugta a fejét a zsebből, és csipogva biztatta:

– Hát találj ki! De gyorsan!

Madárvédő Golyókapkodó elmosolyodott.

– Már ki is találtam! Itt ész van ám, nem szilvalekvár! – bökött a homlokára és elrepült.

43

Egy pillanat alatt átvágott a városon, a város végén nagy, teli zsákokat szerzett, s visszaröpült a tér sarkára. A sportbolthoz vezető úton leszállt, gyorsan egy bódét fabrikált, s kiírta egy táblára:

ELSŐ OSZTÁLYÚ GOLYÓK!

Majd beugrott a bódéba, és várta a vevőket.

A pulykatojásképűek éppen arra loholtak, megtorpantak a bódénál, elolvasták a felírást. Majd a zsebükben kotorásztak, előszedték a pénzüket, letették a pultra, s így szóltak:

– Ezért mindért kérünk első osztályú golyót!

Madárvédő Golyókapkodó besöpörte a pénzt, és telitöltötte a sapkájukat első osztályú golyóval. A pulykatojásképűek elégedetten elmasíroztak.

A kismadár aggodalmasan csipogott a zsebből:

– Még te adsz nekik golyót?!

Madárvédő Golyókapkodó rejtelmesen somolygott.

– Csak várd ki a végét! – mondta. – És most gyerünk! Learatjuk, amit elvetettünk.

Azzal kitárta a két karját, és huss! – felrepült.

Fától fáig szálldosott, beszólt minden fészekbe és odúba, levél alá és csupasz ágra:

44

– Gyertek elő! Ne féljetek!

A madarak előjöttek a biztatásra, és kíváncsian keringtek a levegőben.

Lent a pulykatojásképűek megtöltötték a légpuskákat, és hatalmas golyófergeteget zúdítottak a madarakra.

– Kapkodjátok be! – kiabált Madárvédő Golyókapkodó. – Az én felelősségemre kapkodjátok be a golyókat! Hamm-hamm-hamm!

A madarak először nem értették az egészet, majd az egyik bátor madár óvatosan bekapott egy süvítő golyót.

– Búza! – rikkantotta. – Búzaszem!

A pulykatojásképűek teljesen megzavarodtak. Egy ideig dühösen lövöldöztek, de amikor a madarak már egész közel merészkedtek kitátott csőrrel, és röptében bekapkodták az első osztályú golyókat, földhöz vágták a légpuskákat, és szégyenkezve elszaladtak. De úgy pirult a fülük, és úgy szégyenkeztek, hogy örökre elment a kedvük a lövöldözéstől.

A kismadár gúnyosan kiabált utánuk:

– Menjetek ipiapacsozni! Éljen Madárvédő Golyókapkodó, a zseni!

45

Madárvédő Golyókapkodó szelíden mosolygott, a madarak körberöpködték, rászálltak a kalapjára, és megköszönték neki csipogva és csiripolva, hogy elűzte a lövöldöző pulykatojásképűeket. Így keringtek, röpködtek, sipogtak és örvendeztek, míg eltűntek a fák mögött.

Picurék ámulva nézték lentről az egészet.

– Te érted? – kérdezte Pom Pom.

– Persze hogy értem – felelte Picur. – Zseniális ötlet! Árpával meg búzával lövöldözni a madarakra! Igazán zseniális!

Ekkor nyolcat ütött egy toronyóra. Picur felkiáltott:

– Jaj! Elkésem az iskolából! Fussunk!

Futottak, míg az iskolakapuhoz nem értek. Ott Pom Pom felugrott egy ágra, s Picur után szólt:

– Azért mégsem olyan zseniális! És ha elhíznak a madarak?

De Picur már bement a kapun. Így hát Pom Pom magában morfondírozott az ágon:

– Ha elhíznak, legfeljebb gyalog járnak!

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

46

 

 

Civakodó cipőikrek

Pom Pom ült egy ágon, egy szép, hosszú ágon, és várta Picurt. Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan! Most milyen? Most olyan, mint egy szőrsapka, egy faágon gubbasztó szőrsapka.

Végre jött Picur, de olyan furcsán jött! Mintha még a szokásosnál is lassabban jönne, és mintha bicegne egy kicsit.

Pom Pom türelmetlenül várta, hogy Picur odabicegjen a fa alá, majd mikor végre odaért, nagyot köszönt neki.

– Szi